30688 magyar nyelvű könyv.

Fleshtone (Harry Hurwitz, 1994): egy festőművész felhív egy telefonkurvát, amivel végül belekeveredik egy gyilkosságba. A film szar: túl kevés a szereplő, és nincs is vége, félbe van hagyva. Attól erotikus thriller, hogy van benne egy hosszabb szexjelenet a felháborítóan jó kinézetű Lise Cutter (1959- ) részvételével.

 

A világon senki sem tudja, hogy a főcímnél mi ez a zene, pedig nagyon ismerős:

A főszereplő Martin Kemp (1961- ) a bátyjával együtt a brit Spandau Ballet gitárosai. 

 

 

Per una bara piena di dollari (aka A Barrel Full of Dollars, Demofilo Fidani, 1971): olcsó spagetti western, Klaus Kinski a főgenyó. Nem volt nagyobb hibája a filmnek, de nincs is benne semmi emlékezetes. A táj béna: a sztori a mexikói határvidéken játszódik, miközben lehullott lombú fák és dús, zöld fű van mindenhol, ami nyilvánvalóan egy őszi-téli dél-európai helyszín. Kinski (1926-1991) nem volt valami jófej: pszichopátiával diagnosztizálták, kamu élettörténetet kreált magának, és abuzálta a lányát egész gyerekkorában. Legjobb barátja, Werner Herzog rendező többször megpróbálta megölni.

La morte non ha sesso (aka A Black Veil for Lisa, Massimo Dallamano, 1968): olasz giallo, valamiért Hamburgba helyezve, talán az olasz közönségnek ettől lesz egzotikus. Egy rendőrnyomozó féltékeny a 30 évvel fiatalabb, unatkozó, szexuális feleségére (Luciana Paluzzi [1937-], Bond girl a Fireball-ból), és ráküld egy bérgyilkost. Ironikus módon a feleség mindaddig hűséges volt, amíg meg nem jelenik a sármos bérgyilkos, akivel aztán megcsalja a férjet.

Da uomo a uomo (aka Death Rides a Horse, Giulio Petroni, 1971): spagetti western, a műfaji klisékkel, de elég profi alkotás. Lee Van Cleef (1925-1989) van benne, ő szerintem eleve sokat emel minden western színvonalán.

24 Hours to Kill (Peter Bezencenet, 1965): olyan eurospy film, amiben nincsenek is kémek, de azért magán hordozza minden stílusjegyét. Bejrútban kényszerleszáll egy meghibásodott utasszállító gép, és amíg egy nap alatt megjavítják, addig elmegy városnézőbe a repülőszemélyzet, és észreveszik, hogy valakik követik őket. A kapitány Lex Barker (1919-1973), aki Amerikából került át az NSZK-ba: focizott, aztán harcolt a II. világháborúban (közlegénytől őrnagyig jutott, ez elég komoly), aztán színész lett: a jól fésült Tarzan filmek után Karl May filmadaptációkban volt látható mint Old Shatterhand.

The Howling (Joe Dante, 1981): egy tévériporter nőt zaklat valaki, úgyhogy a pasijával elutazik egy kisvárosba, ahol kiderül, hogy mindenki farkasember. Ez sokaknak tetszik, de szerintem az egyetlen nézhető dolog benne egy mellékszereplő, Elizabeth Brooks (1951-1997) volt.

Howling II (Philippe Mora, 1985): Romániában van egy farkasember klán. Nem volt valami életszerű, hogy egy román faluban, 1985-ben a helyi lakosok közömbösen sétálnak el az utcán egy nagyon mélyen dekoltált afroamerikai nő mellett.

Howling III (Philippe Mora, 1987): most Ausztráliában vannak farkasemberek! A főszereplő farkasembernőnek egy erszény van a hasán, a kölyke hordozására.

Howling IV (John Hough, Clive Turner, 1988): egyáltalán nem emlékszem, mi volt ebben.

Howling V (Neal Sundstrom, 1989): magyarországi téma, Agatha Christie után szabadon: egy visegrádi kastélyba meghívnak embereket, akik nem ismerik egymást, aztán elkezdenek sorban meghalni.

Howling VI (Hope Perello, 1991): valami cirkuszi freakshow, amibe be akarnak tenni egy farkasembert is.

Howling VII (Clive Turner, Roger Nall, 1995): átlagosan 1,8 pontot kapott a 10-ből az imdb-n, ami figyelemreméltó teljesítmény. Egy kaliforniai kisváros igazi lakosai a szereplők, önmagukat alakítják, és az történik, hogy a cowboykalapos parasztok isznak a kocsmában, zenélnek country zenét, vagy beszélgetnek. Ez gyakorlatilag egy népszínmű. Az utolsó fél percben feltűnik a farkasember.

The Howling - Reborn (Joe Nimziki, 2011): ez olyan, mint a tinivámpírfilmek, csak farkasemberrel: a nerd gyerek az egyetemen rájön, hogy ő farkasember, bullyingolja egy bunkó, akit aztán megver, aztán megöl, lesz csaja, és előkerül egy csomó másik farkasember, akik vele ellentétben gonoszak.

A regenerálódó seb hangja!

Ez az egész sorozat egy szarság, de mondjon valaki egy másik rétestészta horrorfranchise-t, ami nem az.

McGregor előrelátó ember, a sport közbeni agysérülés miatti amnézia esetére írhatta magára a nevét, de időskori demencia esetén is jól jön. A tigris orrán levő lyukat viszont nem értem.

Hogy lehet az, hogy Trump csak akkor nem fogadja el a levélszavazás eredményét, ha az nem neki kedvez?

Meg azon gondolkodom, hogy a fitying, a peták és a garas fizetőértéke hogyan viszonyul egymáshoz.

 A Megmondóember.

Még mindig jobban járok azzal, hogy ide érdektelenségből senki sem kommentel, mint hogy állandóan ehhez hasonló férgeket kelljen moderálnom a blog.hu-n.

A kolléga fél éve szívat engem azzal, hogy annyira lassan (vagy néha sehogyan sem) végzi el közös munkafolyamatunk rá eső részét, hogy ezzel engem hoz kínos helyzetbe mások előtt, és emiatt érzett tehetetlenségemben néha legszívesebben felmondanék vs. túl kényelmes és jól fizető ez az állás ahhoz, hogy felmondjak.

Induláskor bedugtam a fülem Szundi füldugóval (x), mert úgy jobban tudok olvasni a buszon, illetve a hallásomat is kímélem ezzel, mert nem is gondolnánk, mennyire halláskárosító önmagában a tömegközlekedés. De aztán elfeledkeztem róla, és fel se tűnt, milyen tompán hallom azokat, akikkel szót váltottam, pl. a más esetben betegesen szószátyár könyvesbolti tulajdonossal a Lajos utcában (azt a boltot látnia kell, aki még nem volt ott: a vásárlótérben egy közepesen kövér ember már nem férne el), aki most aránylag hamar elintézett, mert lehet, hogy túl hangosan beszéltem, és halláskárosodottnak hitt. Az is lehet, hogy passzív agresszív bunkónak tűntem, amikor a kelleténél hangosabban köszöntem aztán egy Tesco pénztárosnak, meg egy random embernek a bankban. Aztán egy parkban leültem olvasni, mert volt egy órányi időm a buszig, és levettem a nyakamból egy bogarat, és az aszfalt járdára ejtettem. A bogárral annyira kibabrált* kibaszott az evolúció, hogy nem tudott a hátáról a hasára fordulni, ezért megsajnáltam, és segítettem neki. Egy körbe-körbe görkorcsolyázó helyes tizenéves lány rám nézve ezen mosolygott, és bízom benne, hogy nem gúnyosan. Ahányszor egy parkban leülök, szükségszerűen közel egy játszótérhez, kicsit aggódom rajta, hogy pedofilnak néznek az anyukák, ezért megpróbálok úgy csinálni, mintha biztosan nem lennék az, pl. nempedofil módon elhelyezkedve nempedofil arckifejezést öltök, előveszek egy nempedofil könyvet, és tipikus nempedofilként lapozok benne, végül a lehető legnempedofilabbul távozom.

*a modoros finomkodás rosszabb a trágárságnál!

The Honeymoon Machine (Richard Thorpe, 1961): egy haditengerészeti tiszt (Steve McQueen) kitalálja, hogyan lehet kaszinóban csalni a hadihajóra telepített számítógéppel, és közben összejön az admirális lányával is. Amolyan beszélgetős bohózat, és szokatlan annyiban, hogy McQueen egyszer vicces szerepben is látható. A szovjet haditanács vezetője dühében elkezdi verni a cipőjével az asztalt, ami szerintem jó poén volt, 1 évvel Hruscsov állítólagos cipőcsapkodása után, az ENSZ gyűlésen.

The Headless Eyes (Kent Bateman, 1971): egy besurranó tolvajnak egy kanállal kinyomja az egyik szemét a kirabolt női áldozat, és onnantól becsavarodik, és megtámad nőket, hogy kivegye a szemüket. Minimál költségvetésű hülyeség, a Vietnam-korszak pszichedelikus filmstílusában.

The Great Masquerade (Alan Ormsby, 1974): butább fajta vígjáték; egy rendőrből nőimitátort csinálnak, hogy egy óceánjárón megrendezett álarcosbálon elkapjon egy sorozatgyilkost. Már a legelején felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ehhez miért nem találtak egy rendőrnőt, mert ekkoriban már voltak azok is.

Historia de una traición (José Antonio Nieves Conde, 1971): spanyol giallo; egy escortlány (Marisa Mell) gazdag pasikkal plusz egy frissen megismert festőművésszel jár, és összetalálkozik szobalányként dolgozó régi barátnőjével, és mindenki igyekszik átverni mindenkit. Aránylag kevés a giallókra jellemző véres gyilkosság a nem látható fejű bőrkesztyűs gyilkossal, helyette a művészien szép fényképezés és az erotika dominál.

A beszélő nevű Marisa Mell elég jó nő volt. (olasz Playboy, 1976)

The Guitar (Amy Redford, 2008): egy elidegenedett new yorki nőt (Saffron Burrows) gégerákkal diagnosztizálnak, és 1-2 hónap marad az életéből, és kirúgják a munkahelyéről, és hogy ne legyen olyan jó napja, még a pasija is szakít vele. Úgy dönt, elszórja minden pénzét egy drága lakás kibérlésére, berendezés vásárolgatásra, és gyerekkori álmára, egy szép gitárra. Nem sok eredetiség történik a filmben, de megható, nekem tetszett.

Monte Walsh (William A. Fraker, 1970): Monte Walsh (Lee Marvin) egy öreg cowboy a 19-20. század fordulóján, és a vadnyugati korszak lezárulását és a cowboyok feleslegessé válását mutatja be a melankolikus hangulatú film. Ennek kapcsán ismertem meg a revisionist western fogalmát, ami a film stílusa: olyan western, ami nem a hagyományos, hazafias, romanticizált formulát követi az egyértelműen jó-gonosz karakterekkel, hanem valamiféle árnyoldalát mutatja be a vadnyugatnak, bonyolultabb szereplőkkel. A spagetti western és a vörös western is ebbe a kategóriába tartozik (utóbbi a kommunista országokban készült western, aminek célja sokszor az amerikai gyarmatosítás lejáratása volt, pl. az indiánokkal szembeni erőszak hangsúlyozásával).

Color Out of Space (Richard Stanley, 2019): H.P. Lovecraft azonos című horrornovellájának modernizált változata, és azért néztem meg, mert sok Lovecraftot olvastam, többek közt az előbbit is. Egy erdei farmon lezuhan egy meteorit, amitől megváltozik a környező ökoszisztéma, és egyre undorítóbb dolgok történnek*. Nem különösebben értelmes, de horrornak elég jó. Mentségére szolgáljon, hogy Lovecraft stílusának az a lényege, hogy nem szájbarágós, nincsenek magyarázatok, sem bonyolultabb cselekmény vagy érdekes karakterek, hanem az ismeretlen dolgok felfoghatatlan idegenszerűsége az, amit a szerző használt a rémisztgetésben. Ez a stáb két további Lovecraft történetet tervez még elkészíteni, és tőlük függetlenül készül még egy novella adaptáció, Az őrület hegyei is állítólag.

*Rájöttem, hogy ebből a novellából sokat meríthetett Jeff VanderMeer Expedíció (eredetiben: Annihilation) c. könyvében, ami ugyanígy egy meteorit miatt megjelenő, hátborzongató környezeti anomáliák és megváltozó emberek témáját dolgozza fel. Azt hittem, írtam posztot a regényből készült filmről kb. két éve, de nem találom.

 "Graeber másik kedvelt mumusai a személyzeti tanácsadó cégek. Régen, ha egy megüresedett munkakörbe új ember kellett, a középvezetőnek dolga volt, hogy keressen és felvegyen valakit. Aztán jöttek a HR-osztályok, sőt, a szerződéses rekrutációs tanácsadók, akik jelentős extra kiadásokért átvették e feladatot. Hogy aztán gyakran végül olyan munkaerőt válasszanak ki, akiről már az első percekben kiderül, hogy éppen csak a konkrét pozícióhoz szükséges speciális kompetenciája hiányzik. Ám ezt egy nem szakmabeli HR-es nem volt képes kiolvasni az önéletrajzából, mert nem ismeri/érti a hirdető cég tényleges tevékenységét."

Hogy mire jó a személyzeti tanácsadó cég interjúja, azt magam sem értem, de az hülyeség, hogy pusztán az alapján valakit felvegyenek a megbízó céghez. Mindig van céges interjú is, éppen a szakmai tudás és a személyiség kellemességének felmérésére. Habár az utóbbiban meg lehet tanulni szimulálni arra az egy órára, de legalább az kiderül, hogy a jelölt büdös-e.

A miniszterelnök úr konzervatívnak épp olyan hiteltelen, mint bármi másnak. Ismét ellenségeket keres, csoportok ellen hergel, hogy szükség legyen rá mint a nemzet megmentőjére, és ezt a módszert nyugodtan nevezhetjük Göbbels-i propagandának. Tud róla, hogy az emberek 40-50%-a annyira ostoba, hogy el lehet velük hitetni, hogy a szabadság, a tolerancia, a klímavédelem, a tudományos racionalitás, és a kormányzati korrupció féken tartása rossz dolgok.

Az átlátszóan fiktív motivációs történeteket - amiben a szegény kisember jó pozícióba kerül - többnyire csak mindenféle harmadikvilágbeli alak lájkolja és kommenteli lelkesen, és bizonyos fokig megsértődnek, ha valaki szerint ez kamu.

Mitől átlátszóan fiktív? Túl sok benne a határozatlan névelő, nincsenek konkrét cég- és személynevek, és a mellékelt fotó is meglehetősen erőltetett, mert még ha illeszkedik is a történethez, az adott helyzetben nem szokás olyanokat lőni. Ha vannak arcok, miért nincsenek hozzájuk nevek is?

Olvasok egy 70-es évekbeli amerikai fantasy-horror képregénysorozat gyűjteményes kiadást, Solomon Kane kalandjai, a Marvel friss kiadásában. Solomon Kane egy Robert E. Howard hős, aki az 1920-as években írt novelláiban szerepelt (olvastam is gyerekkoromban), mígnem Howard áttért inkább Conan a barbár figurájára a munkásságában. Kane egy 16. századi angol puritán, aki vallási fanatizmustól hevítve harcol mindenféle szörny és gonosz alak ellen, a világot járva. A képregénykönyvben egy olyan részhez értem, ami felbosszantott kicsit a szerzők történelmi ismereteinek igénytelensége miatt: Solomon Kane valamikor 1550-1570 között Erdélyben vándorol (mi másért, mint hogy megküzdjön Dracula gróffal), és többször leírják, hogy az Románia egyik tartománya. Ezt azért az internet előtt is ellenőrizni lehetett volna valami történelemkönyvben. Én se tudnám fejből, hogy pl. Louisiana állam mikor került át a spanyoloktól az USA-hoz (1803), de azt hiszem, utánanéznék, ha az irodalmi művem egy adott időpontban ott játszódna.

A megfigyelési kapitalizmus (meg a függőség) ellen én a következő módokon védekezem:

• nem facebookozom hónapok óta, deaktiváltam a fiókomat
• nincsenek egyéb közösségi médiás profiljaim sem, már a TikTokon sem táncolok [sitcomos közönségnevető hang], leszámítva a Linkedint, de azon sem szórakozom, hanem dolgozom
  
• butatelefonom van (ami az én felhasználási igényeimhez valójában épp elég okos: lehet vele telefonálni, netbankos SMS-t fogadni, és mutatja a pontos időt is)
  
• nem használok Google-t a kereséshez, hanem helyette DuckDuckGo-t
• Firefoxot használok, bízva abban, hogy az nem kémkedik utánam, szemben a nagyvállalati böngészőkkel; Chrome is van telepítve, de csak olyankor indítom el, ha valamely weblap nem Firefox kompatibilis
  
• Firefox bővítménynek van Facebook Container és Adblock Plus

Amit még meg kellene oldanom, hogy a Gmailt és a desktop Messengert helyettesítsem valamikkel, amiket nonprofit alapon fejlesztenek etikus személyek, de nincs ötletem egyelőre. Önmagában a Windows is egy privacy kockázat, de azt lenyelem, mert a Linux nem tűnik annyi programmal kompatibilisnek.

Milyen helyzetben írjuk le 120-as betűmérettel a Wordben, hogy Home Office?

"Gregor Bernadettnek a rosszindulatú kommentek miatt kellett törölnie Facebook-bejegyzését" - nem csodálom, hogy beszóltak neki, mert én is csak úgy tudtam értelmezni a közlését, hogy "fogjátok be, mert nekünk régen rosszabb volt, igaz, nem is próbáltunk kiállni magunkért".

A slasher horror létére talán az a magyarázat, hogy a nézőt kielégüléssel tölti el, ahogy egyenként megölik az irritáló, idióta tizenéves társaságot, akiket egyébként legalább 25 éves színészek játszanak. Ez esetben a műfaj célközönsége főleg a középkorúak és nyugdíjasok lehetnek.

The Mutilator (Buddy Cooper, 1984): egy gyerek véletlenül lelövi az anyját, ami az apja neheztelését vonja maga után. Pár évvel később a gyerek a barátaival nyaral a nyaralójukban, és a bekattant horgász-vadász fater elkezdi ölni őket.

El jorobado de la Morgue (aka The Hunchback of the Rue Morgue, Javier Aguirre, 1973): Frankenstein és Notre Dame-i toronyőr rip-off spanyol horror. A púpos, retardált hullaházi segédmunkást (Paul Naschy) mindenki bullyingolja, kivéve egy beteg lányt, aki egyszer csak meghal, de a púpos szerint csak alszik. Aztán egy orvos segítségét kéri a felébresztésében, aki életet akar létrehozni halott testrészekből, és össze is rak egy gyilkos szörnyet. Klisé: mutatnak egy savas medencét a laboratóriumban, és lehet már tudni, hogy abba páran bele fognak esni dulakodás közben vagy öngyilkosságból. A film valamivel kevésbé érdekes, mint ez így leírva.

Ha tömeges demonstráció zajlik a hatalom ellen, az összes NER-es bunkónak (és mellesleg most Lukasenkának is) az a rögeszméje, hogy ez valami külföldről szervezett összeesküvés, nehogy el kelljen ismerniük, hogy tényleg belőlük van elegük az embereknek.

The Killing Zone (Addison Randall, 1991): tipikus videotékás akciófilm, egy mexikói drogbáró keresi a kaliforniai börtönben megölt öccse gyilkosát, és a megállításához a rendőr kihozza a böriből a főhőst, akit az erőltetetten szexi, oroszlánsörényű pankrátor, amerikai gladiátor stb. Deron McBee alakít. McBee azt nyilatkozta, hogy fizikumát a szteroidok mellőzésének és az imádkozásnak köszönheti. A legtöbb férfi szereplőnek vagy bajusza, vagy hülye haja van. Ha jobban megnézzük, ez egy mullet, mert elöl rövidre van vágva, úgyhogy McBee egyértelműen az utóbbi kategória.

Cut (Kimble Rendall, 2001): ausztrál slasher(paródia), rövid Kylie Minogue szerepléssel. Egy 10 éve félbehagyott, elátkozott horrorfilmet akar újraforgatni néhány filmes egyetemista, aztán egy szótlan maszkos ember elkezdi ölni a stábot. Nem értem, kit és miért szórakoztat ez a műfaj, mert sem ijesztő, sem okos, sem vicces, sem erotikus, és képtelenség eldönteni, hogy a kliséhegyeket a készítők komolyan gondolják-e, vagy irónia.

King Kong Lives (John Guillermin, 1986): ez a folytatása egy 1976-os King Kong filmnek, ami meg a remake-je az összes korábbinak. A túlméretes gorilla nem halt meg, amikor lelőtték a helikopterek, miközben mászta a felhőkarcolót, csak kómába esett, és egy (állat?)orvos (Linda Hamilton) megműti a szívét, aztán lesz mindenféle mérsékelten izgalmas dzsungelkaland, meg egy-két további óriásmajom.

Mad Doctor of Blood Island (Eddie Romero, 1968): egy trópusi szigeten egy dilis doktor zombikat támaszt fel a bennszülöttekből. Régi pulp-kalandfilmek stílusa csöcsexploitációval.

Mata Hari (Curtis Harrington, 1985): életrajzi szoftpornó a híres kémet alakító Sylvia Kristellel. Megjegyezném, hogy ha egy kém híres, akkor szakmailag sikertelen. Voltak többet mutató filmjei is a színésznőnek, akinek a forgatás során (is) alkohol- és kokainproblémái voltak, végül azonban a dohányzás miatt hunyt el 2012-ben. Itt a játékidő legnagyobb részében társalog valakikkel, de az önmagában érdekes, hogy nyugati stáb forgatott a komcsi Magyarországon. Jók a helyszínek és a díszletek.

Mondo Cane, Mondo Cane 2 (Paolo Cavara, Gualtiero Jacopetti, 1962, 1963): ezekkel indult a kb. 80-as évek elejéig létező mondo műfaj, más szóval shockumentary. Egzotikus helyszíneken meglepő, bizarr, botrányos, undorító dolgokból összeállított (ál)dokumentumfilm, némileg humoros narrációval. Jó ürügy törzsi néger nők melleinek a moziban való mutogatására, de civilizált strip-klubok és hasonlók is gyakran belekerülnek a lazán kapcsolódó jelenetek közé. A műfaj tökéletesen etikátlan: az etnocentrizmus burkolt rasszizmusa, valósnak hazudott megrendezett jelenetek, igazi állatkínzások. Mindezek ellenére érdekes nézni.

Mondo Bizarro (Lee Frost, 1966): ugyanaz, mint feljebb.

Mute Witness (Anthony Waller, 1994): Oroszországban forgat horrorfilmet egy amerikai stáb, és a néma stábtag nő szemtanúja lesz egy snuff-pornó gyilkosságnak a helyszínen, aztán menekül meg minden. A főszereplő Marina Zudina orosz, és nem beszélt angolul akkoriban, ezért jól tudott néma szerepben lenni. Az egész orosz téma egyébként csak amiatt volt, mert olcsóbb volt ott a forgatás, mint Amerikában. Sir Alec Guinness kameózik egyet, ami amiatt érdekes, hogy az ő jelenetét 10 évvel korábban vette fel a rendező, amikor véletlenül összefutott vele valahol, és az öreg Kenobi elég jófej volt hozzá, hogy ingyen vállalja.

Nathalie rescapée de l'enfer (aka Nathalie - Escape from Hell, Alain Payet, 1978): naziploitation ( = II. világháborús setting, nácik, foglyok, lövöldözés, gonosz biszex domina, kínzás, fanszőrzet); Nathalie egy doktornő a Nyugat-Szovjetunióban, akit kémkedéssel bíznak meg az angolok, aztán egy kastélyban fogva tartják a nácik.

Frau Akárki gonosz nevetése, nem nevető szájjal. A háttérben a bögyös pedig Brigitte Lahaie.

Not of This Earth (Jim Wynorski, 1988): egy 1957-es horror-scifi remake-je, amiben egy embernek látszó, de örökké napszemüveges földönkívüli embervért gyűjt, mert faja egyedei egy nukleáris háború óta nem képesek vért termelni. Sok softpornós színésznő bukkan fel, még a főszereplő ápolónő is az (Traci Lords), ami komolytalanítja a témát.

The Driller Killer (Abel Ferrara, 1979): egy festőművész, aki egy leszbikus párral lakik együtt, néha megöl valakit egy fúrógéppel, de nem kimondottan slasher horror. Bevallom, alig figyeltem rá.

The Time Guardian (Brian Hannant, 1987): terminátor-exploitációs akció sci-fi: az emberek és a robotok háborújában egy városuk maradt az embereknek, amit az időben tudnak utaztatni. Természetesen a film készítésének a jelenébe utazik vissza egy katona, hogy ott bevonja a hülyeségeibe a Nőt. Különös, hogy Carrie Fisher képes volt szerepet vállalni benne.

1. ábra: Carrie Fisher hetyke bimbós mellvértben.

Li san jiao wei zhen di yu men (aka The Dragon Lives Again, Chi Lo, 1977): A Bruceploitation műfaj lényege, hogy Bruce Lee személyéből akarnak nyerészkedni a filmkészítők, természetesen az ő vagy családja bevonása nélkül. Ez a mester halála után készült, és arról szól, hogy Bruce Lee a pokolba jutva megküzd néhány olyan popkulturális figurával, mint James Bond, Don Corleone, Zatoichi*, Emmanuelle, Drakula, az Ördögűző, és a spagetti westernes Clint Eastwood. A nő kivételével mindenkit kínai színész alakít. Elég infantilis marhaság.

*Zatoichi egy fiktív karakter, egy vak masszőr, aki titokban kardművész is az Edo-kori Japánban, és a 60-as évektől kezdve 26 japán történelmi kalandfilm készült a főszereplésével

Xue di zi (aka The Flying Guillotine, Meng-Hua Ho, 1975): aránylag színvonalas történelmi harcművész film. Valaki feltalál egy távolról lenyakazó fegyvert, és a gonosz császár kiképeztet egy elitalakulatot a használatára, hogy a vélt ellenfeleit, lázadó értelmiségieket gyilkoltasson meg velük titokban. Az egyik kormányzati orgyilkos morális dilemmába kerül, és onnantól a társai vadásznak rá a fura eszközzel. Van több folytatása is, azokat nem láttam. A repülő guillotine egy létező fegyver volt, de nem maradt róla feljegyzés, hogy hogyan nézett ki, úgyhogy itt a hongkongi filmesek találták ki a dizájnt.

La blonde aux seins nus (aka The Blonde with Bare Breasts, Manuel Pradal, 2010): egy fiatalember és gyerekkorú öccse utazgat a Szajnán az apjuk teherhajóján, aki kórházban haldoklik, és egy seggfej. A testvérek pénzt akarnak szerezni egy Manet festmény ellopásával. A múzeumi teremőr lány (Vahina Giocante) a hajóig üldözi a festménnyel menekülő gyereket, aki aztán a bátyjával együtt foglyul ejti a lányt, aki különösebben nem törekszik megszökni, és egy idő után mindketten belezúgnak.

A nembejelentő bulit eddig se értettem, hogy miért kell valakinek megünnepelni a nemiszervét, különösen füstölős és szemetelős körülmények közt. Ha jövőbeli feleségem olvassa ezt, vegye tudomásul, hogy ilyesmiben nem fogok részt venni.

Update: az első mondatot majdnem hibásnak hittem amiatt, hogy a főmondat állítmányához a főmondaton belüli tárgy és egy tárgyi mellékmondat is kapcsolódik, de rájöttem, hogy célhatározói mellékmondatként ki tudom magyarázni ezt a kínos szituációt.

Nógrádi György könyvborítói egyszerre szerények és változatosak.

A 90-es és korai 2000-es években a legtöbb szempontból rosszabb volt az életem, mint most: kevesebb pénz, kevesebb személyes szabadság, kevesebb magabiztosság a társas helyzetekben, kevesebb rálátás a világra, talán még rosszabb kinézet is. Ami hiányzik innen, az a jövőorientáltság kellemes izgalma (egyetemi ponthatárokra várni stb.), a kulturális újdonságokra való nyitottság (zenék, filmek, játékprogramok, technika), a könnyen szerezhető kortárs barátok, és az abba vetett hit, hogy fontos és értelmes dolgokkal fogok foglalkozni.

Dankó Rádió hírek: templomfelújítás, rendelőintézet felújítás, vírus, a nagycsaládosok egyesülete díjat osztott ki, stb. Viszont pl. az SZFE nem került be az első 5-10 percbe, a fenti nagy horderejű témák közé, és elég valószínű, hogy utána sem, csak azt már nem volt türelmem hallgatni.

 A CRPG tulajdonképpen egy barátságszimulátor, talán ezért is játszom kizárólag ilyenekkel.

Berlin Station (2016-2019): 29 részes kémfilm sorozat a CIA berlini kirendeltségének műveleteiről, akik az amerikai nagykövetség alagsorában dolgoznak, hivatalosan mint diplomaták. Az első évad két fő szála, hogy a frissen áthelyezett ügynök, Daniel Miller nyomoz egy belső szivárogtató után (nyilvánvalóan Edward Snowden ihlette a témát), és az ISIS-hez csempészett németországi muszlim feleségek megállítása. Ez tetszett a legjobban a hihetőség miatt: a dráma van túlsúlyban az akció helyett, az ügynökök nem a mindenkit agyonverő/lövő szuperemberek, hanem az eszüket használó, rögtönző, morális dilemmákba kerülő, kedvelhető figurák, mindegyiknek a saját konfliktusával, a tét sem a világ megmentése. Ezen még izgultam is az áruházi fedett műveletnél, amikor a muszlim lánynak álcázott muszlim lány ügynök találkozik a terroristákkal.

A második évad az előretörő szélsőjobboldali populizmus és neonáci terrorizmus problémája körül forog, több akcióval, a tét pedig az, hogy a náciknak sikerül-e a terrorcselekményükkel polgárháborút előidézniük Németországban. Új fogalom, amit itt megtanultam: black site. A harmadik évad folytatja az egyre nagyobb tét, egyre több akció, egyre több butaság trendet: egy orosz oligarcha hibrid háborút indít Észtország ellen, hogy orosz befolyás alá helyezze (ihlet: Ukrajna), és azért a berlini ügynökség foglalkozik vele, mert az észt kirendeltség csupán egy emberből áll, a brutalitása miatt nem túl közkedvelt akcióhős izomember Rafael Torres ügynökből, és őt támogatják a munkában. Miller elég keveset látható a harmadik évadban, ezért kellett helyette Torres mint jóképű male lead bevezetése. Egyébként egy karibi félnéger, ami feltűnésmentesség szempontjából elég ostobaságnak tűnhet egy kb. 100%-os fehér lakosságú országban. A tét a harmadik világháború megelőzése! A másik szál az, hogy Miller nyomoz anyja 30 évvel korábbi meggyilkolása ügyében, és a gyilkos nem más, mint...

A David Bowie főcímdalt rossz hallgatni.

A harmadik évadban volt vagy hatféle szerepem, ebből kettőben látható is vagyok. A német titkosszolgálat vezetőjét alakító Mina Tander kézfogással bemutatkozott nekem a közös egy másodpercünk előtt, ezzel az eddigi legkedvesebb színész, akivel találkoztam. (Habár a Saul fiában is volt valami magas amerikai fickó, aki szóra érdemesnek tartott. Megkérdeztem tőle, hogy túléli-e. Szomorúan nemet intett a fejével.)

A harmadik évad végén nyitva maradt a történet, Mina Tander rájön, ki Miller anyjának gyilkosa, de az az érzésem, hogy nem lesz folytatás. A csökkenő színvonal ellenére az egészét tekintve elég jó dolog, javaslom a megtekintést.

Egyik kedvenc jelenetem, amikor a veszélyes orosz figurák azt akarják, hogy Torres telefonáljon a fiktív üzletfelének, és az irodában a hívást fogadó ügynöknek másodpercei vannak rá, hogy a nulláról felkészüljön a kamu beszélgetésre. Számomra ez egy izgalmas pillanat, nem az autós üldözés meg a lövöldözés. Háttérben az Andrássy út.

Szentendre hagymakupolás CGI-vel

Szentendre posztszovjet panelház CGI-vel