The Honeymoon Machine (Richard Thorpe, 1961): egy haditengerészeti tiszt (Steve McQueen) kitalálja, hogyan lehet kaszinóban csalni a hadihajóra telepített számítógéppel, és közben összejön az admirális lányával is. Amolyan beszélgetős bohózat, és szokatlan annyiban, hogy McQueen egyszer vicces szerepben is látható. A szovjet haditanács vezetője dühében elkezdi verni a cipőjével az asztalt, ami szerintem jó poén volt, 1 évvel Hruscsov állítólagos cipőcsapkodása után, az ENSZ gyűlésen.

The Headless Eyes (Kent Bateman, 1971): egy besurranó tolvajnak egy kanállal kinyomja az egyik szemét a kirabolt női áldozat, és onnantól becsavarodik, és megtámad nőket, hogy kivegye a szemüket. Minimál költségvetésű hülyeség, a Vietnam-korszak pszichedelikus filmstílusában.

The Great Masquerade (Alan Ormsby, 1974): butább fajta vígjáték; egy rendőrből nőimitátort csinálnak, hogy egy óceánjárón megrendezett álarcosbálon elkapjon egy sorozatgyilkost. Már a legelején felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ehhez miért nem találtak egy rendőrnőt, mert ekkoriban már voltak azok is.

Historia de una traición (José Antonio Nieves Conde, 1971): spanyol giallo; egy escortlány (Marisa Mell) gazdag pasikkal plusz egy frissen megismert festőművésszel jár, és összetalálkozik szobalányként dolgozó régi barátnőjével, és mindenki igyekszik átverni mindenkit. Aránylag kevés a giallókra jellemző véres gyilkosság a nem látható fejű bőrkesztyűs gyilkossal, helyette a művészien szép fényképezés és az erotika dominál.

A beszélő nevű Marisa Mell elég jó nő volt. (olasz Playboy, 1976)

The Guitar (Amy Redford, 2008): egy elidegenedett new yorki nőt (Saffron Burrows) gégerákkal diagnosztizálnak, és 1-2 hónap marad az életéből, és kirúgják a munkahelyéről, és hogy ne legyen olyan jó napja, még a pasija is szakít vele. Úgy dönt, elszórja minden pénzét egy drága lakás kibérlésére, berendezés vásárolgatásra, és gyerekkori álmára, egy szép gitárra. Nem sok eredetiség történik a filmben, de megható, nekem tetszett.

Monte Walsh (William A. Fraker, 1970): Monte Walsh (Lee Marvin) egy öreg cowboy a 19-20. század fordulóján, és a vadnyugati korszak lezárulását és a cowboyok feleslegessé válását mutatja be a melankolikus hangulatú film. Ennek kapcsán ismertem meg a revisionist western fogalmát, ami a film stílusa: olyan western, ami nem a hagyományos, hazafias, romanticizált formulát követi az egyértelműen jó-gonosz karakterekkel, hanem valamiféle árnyoldalát mutatja be a vadnyugatnak, bonyolultabb szereplőkkel. A spagetti western és a vörös western is ebbe a kategóriába tartozik (utóbbi a kommunista országokban készült western, aminek célja sokszor az amerikai gyarmatosítás lejáratása volt, pl. az indiánokkal szembeni erőszak hangsúlyozásával).

Color Out of Space (Richard Stanley, 2019): H.P. Lovecraft azonos című horrornovellájának modernizált változata, és azért néztem meg, mert sok Lovecraftot olvastam, többek közt az előbbit is. Egy erdei farmon lezuhan egy meteorit, amitől megváltozik a környező ökoszisztéma, és egyre undorítóbb dolgok történnek*. Nem különösebben értelmes, de horrornak elég jó. Mentségére szolgáljon, hogy Lovecraft stílusának az a lényege, hogy nem szájbarágós, nincsenek magyarázatok, sem bonyolultabb cselekmény vagy érdekes karakterek, hanem az ismeretlen dolgok felfoghatatlan idegenszerűsége az, amit a szerző használt a rémisztgetésben. Ez a stáb két további Lovecraft történetet tervez még elkészíteni, és tőlük függetlenül készül még egy novella adaptáció, Az őrület hegyei is állítólag.

*Rájöttem, hogy ebből a novellából sokat meríthetett Jeff VanderMeer Expedíció (eredetiben: Annihilation) c. könyvében, ami ugyanígy egy meteorit miatt megjelenő, hátborzongató környezeti anomáliák és megváltozó emberek témáját dolgozza fel. Azt hittem, írtam posztot a regényből készült filmről kb. két éve, de nem találom.