A valódi intelligencia nem jelent előnyt a párválasztásban, de a vélt intelligencia, a viccesség, és a jó kinézet igen.
Néha eszembe jut, hogy Kim dagadtságához vajon hogyan viszonyulnak a közemberek, hogyan tud hiteles maradni előttük így. Ehhez egy érdekes információ:
„Észak-Koreában azt hittem, hogy a Vezető, Kim Dzsongun éhezik, pedig ő a legkövérebb fickó az országban. Aztán valaki mutatott nekem egy fényképet, és azt mondta: »Nézd már meg milyen kövér, míg mások milyen vékonyak«. Akkor vettem észre, hogy teljesen kiölték belőlem a kritikai gondolkodást.
Minden életszakaszomban van valami a külsőmben, ami már-már kóros szintű szorongást okoz. Most az, hogy dagadt lett a hasam, ami egy újszerű probléma, mert az első 30 évemben amiatt részesültem megvetésben, hogy túl sovány vagyok. A másik, hogy a bal bordarácsom gnóm, és ezen nem fog segíteni semmiféle fogyókúra vagy edzés, legfeljebb valami komplikált plasztikai műtét, amibe a nullánál nagyobb eséllyel lehet véletlenül belehalni. És: pár nappal ezelőtt a kolbászban levő csontszilánknak köszönhetően elromlott a fogszabályozás utáni retenciós ív a számban, 10-20 e Ft között javították a múltkor is. És ki van kapcsolva telefon, amikor időpontot akarok kérni valami helyi rendelőbe. Nem nyertem a genetikai lottón. Se.
Meg az érdekel még nagyon, hogy amikor megjelenik bármiféle tudományos ismeretterjesztő cikk szexualitás témában, az miért hoz rengeteg nevető szmájli reakciót. Volt valami poén, amit kihagytam? Vagy ilyen sokaknak sikerült megrekedni a 12 évesek szintjén?
Megmondom, mit utálok, 1143. rész: a kihullott szempillának épp csak a vége lóg a szemembe, a helyzet könnyűségén öntelten kacagva elkezdem kiszedni, aztán valahogy az egész rákerül a szemgolyómra. Nem baj, innen is lehet nyerni, ha ujjammal óvatosan a szemem sarkába terelem. Aztán egy ellenállhatatlan, reflexes pislogás után becsúszik valahova a szemem mögé, és többé nem kerül elő. FUUUUU...!
Elkezdtem olvasni Dan Simmonstól a Dermesztő nyár című könyvet, ami egy 30 oldalas előszóval indul. Ebben a szerző azt részletezi, hogy pár évtized alatt mennyire összement (pontosabban teljesen megszűnt) az a terület, amit a gyerekek szülői felügyelet nélkül, egyedül vagy a barátaikkal bejárhatnak, a szülői túlóvás miatt. A szülők tévesen azt észlelik, hogy a gyerekek számára veszélyesebb lett a világ az ő gyerekkorukhoz képest, aminek inkább az ellenkezője az igaz, de ennek eredményeképpen a gyerekek otthon vagy szülői felügyelet alatt a játszótéren bebörtönözve vannak a kamaszkorukig. Ezek a vélt veszélyek főleg a rossz szándékú idegenek és az autók.
Ez a nyomasztó túlóvás az én gyerekkoromat is erősen jellemezte. Akkori otthonom, a ferencvárosi lakótelep egy ideális környék lenne ahhoz, hogy gyerekként csavarogni és játszani lehessen benne, a sok zöldterület és a lassú, aránylag kicsi autóforgalom miatt. Ehhez képest összesen egy olyan emlékem van, amikor az egyik barátommal mászkáltam egész nap, nagyjából 11-12 évesen. A másik környezetem, ahol évente két hetet töltöttem, a Balaton felvidékén levő nyaralónk volt. Itt akár egy kilométerre is el tudtam távolodni a háztól a biciklivel, egyedül, és emiatt jól éreztem magam. Persze arra nem mehettem, ahol voltak autók is (déli irányba, a Balaton felé). Ha láttam tőlem 50 méterre egy autót közeledni, inkább megálltam, és megvártam, amíg elmegy, nehogy meghaljak. Az erdőbe se mehettem beljebb, nehogy eltévedjek és meghaljak. Különösen ügyelnem kellett arra, hogy ne térjek le a földútról, mert elnyelhet a bokáig érő mocsár, és meghalok.
Szoktak lenni azok a "bezzeg mi még..." kezdetű búmer facebook megosztások, amikben a posztoló a saját gyerekkorának élménydús szabadságát dicsőíti a mostaniakéhoz képest. Rendben, de arról nem a gyerekek tehetnek, hogy otthoni háziállatként vannak tartva, és a bezártság kibírásához szórakoztatóelektronikai eszközökkel szedálják le őket a szüleik, amiknek végül óhatatlanul a függőségébe kerülnek.
Best Friends (Noel Nosseck, 1975): Road movie. Vietnám után leszerelve egy lakókocsiban országot jár a két cimbora és házasságra készülő barátnőik. Az egyik fiú érett, le akar telepedni és dolgozni, a másik pszichopátiás személyiségjegyeket mutat (vagy megbolondult Vietnámban), és nem akar megházasodni a barátnőjével, továbbá baráti féltékenységből egyre erőszakosabb eszközökkel igyekszik meggátolni a másik fiú és lány házasságát. Közepes, akár jó is lehetett volna, ha van a végén valami megoldás.
The Predator (Shane Black, 2018): Úristen, megnéztem egy mainstream filmet! Shane Black főként forgatókönyvíró szokott lenni, de tudni kell róla, hogy ő volt a szemüveges nerd katona az 1987-es Predatorban. Az eddigi négy Predator film közül ez a legújabb, de időrendileg az előző előtt játszódik, a második rész folytatásaként. Az első másodpercekben már előítéletes voltam, amikor az űrben hangok voltak, aztán rögtön egy szörnyű plot hole következett: a film végére megtudjuk, hogy a szökevény predátor az embereknek hozott el egy fegyvert, hogy meg tudják védeni magukat, de a legelején mindenkit megöl, akivel találkozik. Az idegen vadászkutyaszerű szörnyek a gazdájuk ellen fordulnak, mert szimpatikusabb nekik az egyik főszereplő. Az autista kisfiúról néhány rendkívül szájbarágós jelenetben bemutatják, hogy autista, aztán jön a klisé, mely szerint mindenkinél okosabb, és minden technikai-kriptográfiai-logikai biszbaszra rájön. Attól eltekintve, hogy zavarják az erős hangok (kivéve a lövések, robbanások és halálordítások), nincs autisztikus diszfunkciója: felismeri a hazugságot és manipulációt, jól érzi magát egy nyüzsgő R&D központban, szüleivel harmonikus a kapcsolata. Azt is kimondják, hogy az autizmus az emberi evolúció következő szintje. Akkor szerintem rossz irányba haladunk. A biológus főszereplő nő (Olivia Munn) szerint a belső csontváz az exoszkeleton. Kb. az egész film sötétben játszódik gyors vágásokkal, emiatt sokszor nem tudtam, hogy éppen ki beszél, sőt, már azt se tudtam követni egy idő után, hogy épp kit ölnek meg. Látszik, hogy egy állandóan megváltoztatott, összecsapott film, ami a kamaszok filmnézési igényeire van belőve: hihetetlen akciók (ez úgy hangzik, mint valami leárazás), idealizált kommandós főhős, szexi tudós főhősnő, mácsó poénkodás, súlytalan emberhalálok, a fentieken kívül további kisebb ostobaságok.
Coto de caza (Jorge Grau, 1983): Rape & revenge film: az ügyvédnő (Assumpta Serna) erőszakos bűnözőket ment fel a bíróságon, aztán a banda megtámadja a családját, aztán elintézi őket.
La belle captive (Alain Robbe-Grillet, 1983): Avantgárd film, sok René Magritte festménnyel. Egy titkosügynök egy szórakozóhelyen megismerkedik egy nővel, akio nem hajlandó megmondani a nevét, és akit később éjszaka az úttesten fekve, sérülten megtalál. Beviszi egy kastélyba, hogy segítséget kérjen, és ott valami előkelő kanmuri zajlik, és mindenki azt hiszi, hogy ez része a szórakoztatásnak. Kapnak egy szobát éjszakára. Dugnak. Reggelre a nő eltűnik, és a férfinek vámpírilag ki van szívva a nyaka. Sok jelenetnél nem lehet tudni, hogy álom-e vagy valóság, és ezt mindig is utáltam.
La Setta (Michele Soavi, 1991): Olasz okkult horror. Az óvónő házának az alagsorában van egy szörnyűséges kút, meg elkezdik sátánista szektások követni. Természetesen gyerekkora óta figyelemmel kísérik, mert ő a Kiválasztott, aki majd megszüli a sátán gyerekét stb-stb.
The Six Thousand Dollar Nigger (Rene Martinez Jr., 1978): Nagyon olcsó blaxploitation krimikomédia. A cím utalás a The Six Million Dollar Man c. tévésorozatra (1974-1978), amiben a költséges kísérletek eredményképpen szuperképességekkel ruháztak fel egy embert, aki a bűn nyomába ered ezeket használva. Itt kis pénz - kis foci alapon csak 6 ezer dollár volt a fejlesztési költség. Két bűnöző összeáll egy törpe tudóssal, hogy a nagy erőt és sebezhetetlenséget biztosító csodálatos szérumot valakinek beadva segítsen ellopni egy széfet az ékszerüzletből. Azért kell rá külsős jelentkező, mert egy hét múlva a szer megöli az illetőt, és még nem sikerült kifejleszteni az ellenszérumot. Az utcáról behoznak egy random hajléktalan négert, és ő lesz a naiv segítő.
Tacones lejanos (Pedro Almodóvar, 1991): Almodóvarért sokan odavannak, a spanyolok nagyon büszkék rá, de én inkább szenvedek a filmjein, ahogy van egy furcsa, tabukkal terhelt, diszfunkcionális család, meg egy-két transzvesztita, és nem történik semmi, csak mindenki fecseg és fecseg és fecseg. A színeknek (ruhák, szobafalak stb.) mindig nagy jelentőségük van, csak éppen fogalmam sincs róla, hogy a rendező mit akar mondani ezzel a szimbolikával, mit jelentenek neki a különféle színek. Itt van egy idősödő énekesnő, aki sok év után hazatér a felnőtt lányához (Victoria Abril), és kiderül, hogy ugyanaz a pasijuk. Aztán a pasit megölik. Vajon ki tette? Van még egy rendőrnyomozó, aki szabadidejében transzvesztita.
Arab nyelvű kommentek gépi fordítása.
"Az ő megítélése szerint, de nem tudom, hol van" valami kultúrspecifikus humor lehet, ha 278 lájkot kapott rá.
"Imádom a lovat" egy gusztustalan perverz lehet, és itt behozza összehasonlításul a tevéket is.
"A szükség a találékonyság anyja" egy jól sikerült közmondás.
Le vagyok maradva a Predator, Terminator, Alien, James Bond és Star Wars filmekkel, nagyjából egy 10-15 évvel ezelőtti állapotban, Die Hardból is csak a harmadikig láttam. Ha a James Bond valami összefüggő sorozat lenne, akkor talán érdekelne, de az nekem kezelhetetlenül nagy hülyeség, hogy Bond a 60-as évek eleje óta kb. 40 éves, és ez nem zavar senkit. Ahol biztosan nem kell rám közönségként számítani: szuperhősös és Fast & Furious filmek.
