Halványlila segédfogalom.

A Happiness c. filmhez kapcsolódó kommenteket olvasva fogalmazódott meg bennem az az elmélet, hogy minél prolibb valaki, annál kevésbé képes felfogni a különbséget a rossz film és a szándékosan rossz érzést keltő film között.

Egy béna rajz miatt gyilkolnak és őrjöngenek, de egy szavuk sincs az ujgur muszlimok tízezreinek koncentrációs táborokban zajló kínzása ellen. Az űrkutatás azért is fontos, hogy ne kelljen egy bolygón összezárva élni az ennyire sötét emberekkel.

Kokárdás néni szempontból a nyugati (ál)keresztény-konzervatív szélsőjobb (pl. Fidesz) az iszlamofasizmus ellenpólusa és ellenszere, én viszont mindkettőt ugyanarra az ideológiai platformra helyezem.

Fidesztelenítés: szerintem a Fidesz nem egy élősködő, amit le lehet vakarni a társadalom testéről, és aztán minden jó lesz. A Fidesz maga az alkoholista, asszonyverő, maszkot csak azért sem viselő, idegengyűlölő, meccsen szotyizó magyar vidék, pörköltzabáló dagadt politikusoknak kezet csókoló kokárdás nénikkel, a test fele. Már bebizonyosodott, hogy a lakosság vevő a propaganda kampányokra (az idegengyűlölet példátlan mértékű megnövekedése ezt mutatja), úgyhogy leginkább rendet kellene tenni a fejekben más irányú, emberi értékeket közvetítő propagandával.

Már kezdtem belefásulni a Potterekbe, de az utolsó rész jó volt. A sorozat cselekménye és karakterei ezerszer felhasznált klisékből állnak, de az ötletes részletektől gazdag és egyéni. Sőt, annyira sok a részlet, hogy nem is lehet pl. játék közben félfigyelem mellett nézni, ahogy a kevésbé színvonalas vagy vontatott filmeknél szoktam.

A kutyánk olyan, mint egy nem akart gyerek, de még dugni se kellett hozzá, hogy itt legyen. Olyanfajta el nem követett bűnök büntetése, mint a honvédség.

 Nem tudom, honnan indult ez a kezdőbetűre rövidített írói (ál)keresztnév divat, amiről legkorábbi példának H. G. Wells jut az eszembe, de arra alkalmas, hogy az ember kellően hülyének érezhesse magát, amikor a könyvesboltban próbál érdeklődni egy ott dolgozótól.

 Potter fagypont alatt sem hord sapkát és télikabátot, itt félremegy a társadalmi felelősségvállalás üzenete.

"amikor a kommunisták utódai vérbe fojtották az 1956-os antikommunista forradalom 50. évfordulóját" - úgy tudom, hogy téved, mert 1956 reformkommunista forradalom volt, és antikommunistának nevezni csupán emlékezetpolitikai hazugság.

A közvetlen családtól eltekintve a legtöbb életet akkor látom magam körül, amikor néha éjszaka kimegyek az autópálya fölé nézni az elhaladó járműveket.

 

A Triwizard Tournamenten komolyan beraktak a víz alá négy gyereket, hogy ott fulladjanak meg, ha nem járnak sikerrel a versenyzők? Mekkora szarzsák ez a Dumbledore!

 

Mi a veszélye annak, ha kimondják V*ldemort nevét? Meghallja messziről, és odamegy harcolni? Ahhoz is gyenge, hogy normális teste legyen (ebben lehet, hogy hasonlítunk). Vagy besúgóhálózata van, házmesterekkel és zenészekkel, akik jelentéseket írnak neki, és bosszút fog állni?

A második film központi témája a meseallegóriába helyezett náci fajelmélet rossz színben feltüntetése. Mindeddig ez nem jutott el Dúró Dórához, legalábbis nincs róla hír, hogy Harry Pottert is dúrál dórál darál.

Harry Potter and the Sorcerer's Stone (Chris Columbus, 2001): Harry egy árván maradt gyerek, akit a nagynénje családja nevel, és annyira utálják, hogy igaziból már személyiségzavarosnak vagy szerfüggőnek kellene lennie, ehelyett telekinetikus képességei vannak, amiket nem irányít tudatosan. Baglyok felvételi értesítőt hoznak neki egy varázslóiskolába, bár nem is felvételizett sehova. Egy nagydarab, ápolatlan fickó segítségével át tud menni egy párhuzamos dimenzióba, ahol az iskola található, és megkezdi tanulmányait, különféle kalandokba keveredve. Az iskola változatos módokon veszélyezteti a tanulók testi épségét, de nem látunk súlyosabb balesetet, mindenesetre nem csodálkoznék rajta, ha a szülők állandóan perelnék a felelőtlen iskolavezetést. Nem volt nyilvánvaló, hogy barátja, Ron miért nem szállt le a sakkfiguráról, ha az életét kockáztatta vele. Muszáj ráülni és rajta maradni valamelyiken, hogy a sakkjáték működtethető legyen? Tehát ha az öreg igazgató akar átjutni a játékon, ő is felmászik és lovagol egy figurán? Annál a pontnál vissza kellett tekernem kicsit a filmet, amikor Harry kivette a követ a zsebéből, mert biztos elbambultam, hogy az mikor került oda, aztán a végén az öreg elmagyarázta, ez is medzsik volt.

The Art of Dying (Wings Hauser, 1991): VHS-korszak nagyvárosi akciókrimi. Nem tudom, másnak is feltűnt-e, hogy amikor egy filmnek a rendezője és főszereplője ugyanaz a személy, akkor mindig indokolatlanul rajonganak érte a jobbfajta nők. Na mindegy, az a lényeg, hogy egy gonosz operatőr kezdő színészeket csábít próbafelvételek készítésére, mely során megöli őket, azért, mert csak. Hauser egy rendőr, aki ismerőse megölése után különösen motivált lesz a "nyomozásban" - valójában nem valami nagy detektív, mert úgy akad a gyilkosra, hogy az elrabolja a nőjét, és egy üzenetet hagy neki, hogy hol találja meg őket.

The Astrologer (James Glickenhaus, 1976): okkult horror, egy gonosz indiai guru meg egy amerikai asztrológus kavarnak egymás ellen. Nem is tudom, ez alapján melyikkel kéne szimpatizálni. Az asztrológusnak van egy felesége, akivel azért nem szexelt még soha, hogy beteljesítsen egy jóslatot, amihez szűznek kell lennie. DE! A végén elmondja, hogy már szexelt, konkrétan a guruval, sőt, gyereke is van, aki egy játszótéren játszó kislány, és ő lesz a Gonosz, vagy mifene.

Girls of the Wild Orchid (Jonathan Kaplan, 1983): egy gyorséttermi pincérnő (Jennifer Jason Leigh, 1962-) énekes akar lenni, és megragadja az alkalmat, hogy Japánba utazzon, hogy ott egy bárban énekeljen. Csakhogy átveri az ügynöke, mert a bárt birtokló jakuzák prostitúcióra akarják kényszeríteni.

Girls in Prison (John McNaughton, 1994): szokásos WIP film: a mccarthyzmus idején (gy.k. 50-es évek) lecsuknak nőket egy-egy gyilkosságért, és egyiküket, akire csak rákenték a balhét, meg akarják ölni. A gonosz nő (Anne Heche) szándékosan lecsukatja magát, hogy a közelébe férkőzve megpróbálja kinyírni.

Természetesen van öncélú zuhanyozójelenet (Anne Heche, 1969-), a háttérben anakronisztikus borotvált pinával.

Jagd auf Jungfrauen (Wolfgang Bellenbaum, 1973): NSZK szexkomédia egy buszozó turistacsoportról. Ahogy már említettem, a szexkomédia műfaj egy kudarc, mert olyan debil poénok vannak bennük, amiken csak gyerekek tudnának szórakozni, de ők nem nézhetnek ilyen filmeket.

Pensione amore - SerVizio completo (Luigi Russo, 1979): egy fiatalember a nagyanyja bordélyházában dugja a kurvákat. Ennél egy nagyon kicsivel árnyaltabb lehet a sztori, de nem tudok olaszul.

Nightmare (Romano Scavolini, 1981): kiengednek a zárt osztályról egy matricid skizofrént, aki hazautazik, hogy megölje a feleségét. A gyereke egy gonosz kis geci. Régi számítógép klisé: a pszichiáterek számítógépe százalékosan kiszámolja, melyik városba utazhatott.

Gimme Shelter (Hisayasu Satô, 1986): diszfunkcionális japán család különféle szexjelenetei, néha nagyon helyteleníthető felállásban is, valamint a lány az iskola tetején szeretkezik a tanárnőjével. Erotikus szemgolyó nyalás:

Paraíso relax (Emilio G. Boretta, 1988): argentin szexkomédia, két lúzer nyit egy wellness központot, ami igazából kuplerájként (is) funkcionál, és közben meggyűlik a bajuk a bűnözőkkel.

Party Line (William Webb, 1988): egy bolond férfi-nő testvérpár egy telefonos csevegővonalon ismerkedik emberekkel, akiket aztán zsarolni akarnak a félrelépés miatt, de meg is ölik őket, szóval értelmetlen az egész. A rendőrnyomozó páros női tagja Shawn Weatherly (1959-), 1980-as Miss USA és Miss Universe.

Thieves of Fortune (Michael MacCarthy, 1990): kalandfilm vígjáték; Shawn Weatherly szakállas férfinek maszkírozva vetélkedik egy nagy összegű örökségért, különféle akciódús versenyszámokban. Végül egy bennszülött törzs előtt be kell bizonyítania, hogy egy isten, amit úgy old meg, hogy nemet vált, azaz leveszi a szakállát és az ingét. Jó topless jelenet. Elfogadható film.

Peccati a Venezia (Amasi Damiani, 1980): olasz giallo; egy velencei palotában éldegél két unokatestvér (Marisa Mell meg egy pasas) és rokkant nagynénjük. Odakerül egy fiatal csaj is, aki dug a pasassal, ezért Marisa Mell, aki szintén szeretne dugni a rokonával, megpofozza, amitől az meghal. A hullát bedobják a csatornába.

Peor que las fieras (Arturo Martínez, 1976): mexikói családi dráma, az alkesz taxisofőr apuka rágerjed a lányára. Felejthető.

A Menina do Lado (Alberto Salvá, 1987): Lolita-sztori brazil feldolgozásban; egy középkorú író összejön a szomszédja tizenéves lányával. A 15 éves színésznőnek (Flávia Monteiro, 1972-) több topless jelenete is van, úgyhogy a film manapság nem nagyon lenne elkészíthető ebben a formában.

Szputnyik (Egor Abramenko, 2020): orosz sci-fi, a 80-as években játszódik. Egy visszatérő űrhajósnak a testében egy idegen lény van, ami éjszakánként kimászik belőle. Az esetet egy doktornő vizsgálja, és mindez titokban történik egy katonai bázison. Az összes téma valami más filmből lett ellopva és újrakeverve, emiatt közepes. Hacsak azt nem vesszük eredeti megoldásnak, hogy nincs romantikus szál, és a főszereplő egyszer sem mosolyog.

The Godfather: Part II (Francis Ford Coppola, 1974): már másodszor jártam úgy, hogy csak az első pár percet akartam megnézni, aztán a film elé ragadtam három és fél órára. Most először viszont úgy érzem, minden szereplő minden motivációját sikerült felfognom, némi utánaolvasás segítségével, de van pár dolog, amire több elmélet is logikus, pl. hogy a főellenfél zsidó gengszter Hyman Roth-nak mi a baja a főszereplő Michael Corleonéval (Al Pacino, 1940-).

Talán csak az szorul még tisztázásra, hogy Michael két testőr-bérgyilkosa, akiket ráküld Hyman Roth-ra - Rocco Lampone meg egy névtelen kőarc, mindketten profi, senior csirkefogók - miért voltak mégis ilyen öngyilkos pancserek. Fun fact: a névtelen fickó egy emigráns magyar szobrászművész, aki néha vállalt filmszereplést. 

Amerigo Tot / Tóth Imre (1909-1984)

Michael szenátusi meghallgatásán, ahol Cicci és Pentangeli tanúskodik ellene, egy tábla látszik a háttérben:

Filmen kívüli fotó:

Vito Corleone és Clemenza részéről nyilván azért nincs fotó, mert nem sikerült megállapodni a színészekkel (Marlon Brando és Richard Castellano) az ebben a második részben való szereplésről, és az is szereplés, ha csak egy fotó van a kép sarkában valakiről. Frank Pentangeli ősrégi cimboraként bukkan fel, miközben egy szó sem esett róla az első részben. A karaktere csak azért lett kitalálva, mert eredetileg Clemenzának szánták az ő dolgait.

A tabló elkészítésének alapjául szerintem ez az igazi tabló szolgált:

Mindkét táblán szórakoztatóak a becenevek.

(A Nap Informatikai Tippje: olvashatósághoz tessék a képen nyomni, aztán jobb egérgomb, majd Kép megjelenítése vagy bármi hasonló másik böngiben:

 

majd a nagyítós egérkurzorral nyomni. És egy zárójel bezárás, hogy a világ egyensúlya helyrebillenjen: )

Műveltségem visszataszító fitogtatása gyanánt meg kell említenem, hogy olvastam régen a regényt is.

 "Más republikánus szavazókhoz hasonlóan ő is úgy gondolja, hogy a járvány jelentette veszélyt eltúlozza a liberális elit, amely kárt akar okozni Donald Trumpnak és szavazóinak" - nem tűnik fel neki, hogy szigorú járványügyi intézkedések az USA határain kívül is vannak?

"azt mondja, hogy Trump esete még optimistábbá is tette, hiszen arra utal, hogy ha mégis megbetegedne, akkor rengeteg gyógymód áll rendelkezésre, amelyek segíthetnek rajta, s akárcsak rajongva tisztelt elnöke, ő is gyorsan felépülhet" - leestem a létráról, és nem törtem össze magam, tehát létráról leesni veszélytelen.

 Prison Heat (Joel Silberg, 1993): úgynevezett women-in-prison film, aminek ezek a stíluskliséi:
- a főszereplő nő(ke)t ártatlanul csukják le
- a böri rendkívül nyomasztó hely, őrök és fogvatartottak egyaránt szadista barmok, akik kéjes örömmel fogadják a friss húst
- a böri parancsnoka szexuálisan érdeklődik a rabok (különösen a főszereplő) iránt, és néha egy pocakos bajszos férfi, de gyakrabban egy leszbikus domina
- mindig van egy-két (három stb.) zuhanyozós jelenet, ahol a fő bunkó rab rányomul a főszereplőre, aminek esetenként verekedés a vége
- miután a verekedésben megvédi magát a főszereplő, őt zárják magánzárkába az őrök
- van egy ebédlőjelenet is, ahol valakinek beleesznek a kajájába, vagy a fejére borítják -> verekedés -> magánzárka
- a főszereplő összebarátkozik valami lúzerrel, aki évtizedek óta ott sínylődik, érti, hogy mik zajlanak körülötte, és akit aztán a gonosz rab megöl
- a gonosz rabnak van egy néhány fős sleppje
- a gonosz rab összejátszik a parancsnokkal valami mocskos ügyben: drogüzlet, a rabok prostitúcióra vagy sztriptízbáros táncra kényszerítése
- a főszereplő a leleményességét használva kiszabadul, a gonosz rab és a parancsnok elnyerik méltó büntetésüket (többnyire a halált)
- két irányvonal van:
    1. a tévékompatibilis: a hangsúly a drámán van, a főszereplőnek lehet gyereke is, és végül jogi úton igazolja ártatlanságát
    2. az exploitation: rengeteg zuhanyozás és leszbikus szex, verekedések és gyilkosságok, akciófilmes kiszabadulás

Maga a film arról szól, hogy Törökországba megy négy amerikai nő, akiknek a vámosok drogot tesznek a kocsijukba, hogy lecsukhassák őket, hogy a börtönparancsnok dughassa őket. Abszolút értelemben szarság, bár a többi ilyen típusú filmhez képest tűrhető.

Shadow: Dead Riot (Derek Wan, 2006): leszbikus börtön-kungfu-zombifilm, nyakra támadó gyilkos zombicsecsemővel. A mocskos ügy itt egy illegális orvosi kísérletezés, amitől zombivá válnak az alanyok.

Tales from the Crypt: Demon Knight (Ernest R. Dickerson, 1995): a Tales from the Crypt egy (azaz több) horror tévésorozat volt, ez egy teljes filmes epizód. Egy démon (Billy Zane) üldöz egy másik pasast (William Sadler) egy kisvárosban, hogy elvegyen tőle egy mágikus tárgyat. Sadler elbarikádozza magát egy szállodában, amit ostrom alá vesznek a földből előmászó démonok, és a védekezésre kényszerülő helyiek elkezdenek egyenként hullani. Végül megbízza a Tárgy őrzésével a szobalányt (Jada Pinkett Smith). A TftC filmek jellegzetes fekete humora miatt adok neki egy közepest.

Bits and Pieces (Leland Thomas, 1985): van egy bolond, akit annak idején az anyja traumatizált, aztán megölte az anyját, és azóta is hiszi, hogy az anyja beszél hozzá egy parókatartó bábu fején keresztül (hú, de eredeti!). Nőket rabol el, hogy megölje őket. Szarság.

Kimi wa zonbi ni koishiteru (aka Bite Me If You Love Me, Naoyuki Tomomatsu, 2011): egy horror-rajongó, zombimániás, kissé ostoba gimnazista lány lefordíttat egy zombikészítő kézikönyvet a bullyingolt okos fiú osztálytársával.

- Mivel az iskolai angoloktatás alacsony színvonalú, szeretném, ha lefordítanád nekem ezt a könyvet!
- Tényleg alacsony színvonalú, mert ez franciául van.

Miután a fiút halálos "baleset" éri, a lánynak teljesül fő vágya azzal, hogy sikerül egy saját zombit csinálnia belőle a könyv segítségével. Szexelnek. Szarság, de néha vicces. Kicsit.

- Ó, milyen merev!
- A hullamerevség miatt.

 

- Elnézést, amiért ilyen hulla vagyok.

 

Perfect Timing (René Bonnière, 1986): a tágas lakásban járó-kelő fura figurás sitcom, szerencsére nincs közönségröhögés. Kanadai, de negyedóránként bevágják a World Trade Centert, nehogy elfelejtsük, hogy ez most New York. A játékidő kb. felében valaki meztelen (minden színésznő nagyon kellemes!), amiért én nem haragszom, sőt, ez az egy oka volt annak, hogy képes voltam végignézni. Kár, hogy a képi minőség borzalmas VHS rip, valószínűleg sosem készült DVD kiadás.

Gondoltam, teszek egy virtuális sétát Calcuttában, és miután beírtam, valami retkes pincében találtam magam, ahonnan nem lehet kijönni. Azt hittem, hogy ez a kasztrendszer allegóriája, aztán rájöttem, hogy itt szokatlanul sok beltéri körképpel lehet találkozni, ahonnan nem lehet tovább mozogni, és amik épp attól izgalmasak, hogy nem valami látványosságot próbálnak eladni, hanem hétköznapi mikrovállalkozások. A térképre nyomva ki lehet teleportálni random helyekre:

szépségszalon

gépészeti múzeum?

középpolgári enteriőr

rendőrmúzeum

épületgépész szaki szertárja?

táncterem

utazási iroda 

matrac szaküzlet 

iroda írógéppel

stb.

"őrületesen szeretné, ha odafigyelnének a véleményeire" - ezért is jobb, ha nem foglalkozik velük senki.

Arról, hogy "gyerekes családok", olyasmi jut az eszembe, hogy a férj és a feleség összevesznek rajta, hogy a villamoson ki üljön az ablaknál, társaságban nyálbuborékot fújnak, a széken ülve lóbálják a ragtapaszos térdű lábukat, és megkergülnek az izgalomtól, ha meghallják, hogy jön a Family Frost autó.

 Már egy Toka vagyok. Megnyernék egy Torgyán József hasonmásversenyt.

Parasztok.

Szerintem Magyarországon inkább a békeipart kellene fejleszteni.

Mintha-játék: úgy csinálok, mintha nem viszketne a fejem.

A Dandy in Aspic (Anthony Mann, 1968): angol neo-noir kémthriller, szerencsére nem a pszichopata nőcsábász James Bond vonalon, hanem egy kételkedő és szenvedő kémmel, akit egy-egy váratlan fordulatnál szinte fejbe kólint a stressz. Anthony Mann meghalt a forgatás közepén, úgyhogy onnantól a főszereplő Laurence Harvey vette át a rendezést. Eberlin egy brit kémelhárító ügynök, aki egyben szovjet kettősügynök is, és sorra gyilkolja a brit kollégáit. E folyamat megállítása céljából a brit feljebbvalói megbízzák azzal, hogy fedje fel és ölje meg a titokzatos szovjet ügynököt, azaz saját magát. Tetszett, a regény alapú filmek jók szoktak lenni, habár már a nyitó képkockák szimbolikusan utaltak a film végi csavarra. Túl okos vagyok, az a bajom. Jó szövegek voltak benne (saját fordításban):

- Nem kedvellek, Eberlin. Nem kedvellek, mert gyenge és becstelen vagy. De még inkább azért, mert meg vagy tőlem rémülve, és ez zavar engem. Tudni akarom, hogy miért. Elmondhatod nekem, nagyon megértő ember vagyok.
- Nincs benned egy cseppnyi megértés vagy érzelem sem. Már abban a pillanatban halott voltál, amikor megszülettél. És amikor a szíved majd megszűnik dobogni, az puszta formalitás lesz.

(Autóversenyen találkoznak a szereplők, az egyik kém be akarja mutatni az új barátnőjét:)
- Ez itt... ööö... ez itt... ööö... nagyszerű autóverseny, nemde?

(Rámutat egy régi festményre a kastély falán:)
- Az ott Mole-Molyneux, és az ő hét gyermeke. Vagy nyolc? Nyolc, azt hiszem. Valójában összesen tizenegyen voltak. Nos, nem sok mindent lehet csinálni sötétedés után errefelé.

(A barátnő meglátja a berlini Győzelem Oszlopot*:)
- Mit jelent ott az a szobor, George?
- Győzelmet.
- Kiét?
- Akárkiét.

 Mia Farrow (1945-), Laurence Harvey (1928-1973)

*Az oszlopra helyezett szobor Viktória istennőt ábrázolja, az 1864-es porosz-dán háború győzelmének emléket állítva. Azonban mire 1873-ra elkészült, már megnyerték a porosz-osztrák (1866) és a porosz-francia (1870-71) háborút is, úgyhogy ezekre is ki lett terjesztve az emlékmű jelentése.

 

 

Jó, hogy ezen is fel tud háborodni valaki:

Ez a cultural appropriation dolog nekem eleve értelmezhetetlen. Azzal senkitől nem veszek el semmit, ha felhasználok valamit abból, ami megtetszik az ő kultúrájából, valójában ez az elismerés jele. Nem valami termék copyrightról van szó, amit valaki kitalált és a piacra visz. Azt sem lehet egyértelműen behatárolni, hogy melyik ember melyik kultúrához tartozik, ahhoz hasonlóan, ahogy a rasszokra sincsenek biometrikus definíciók, a keveredés általi átjárhatóság miatt. A blackface sértés/sértődés meg tartozzon az amerikaiakra, máshol irreleváns probléma, nem kell exportálni, mint a Valentin napot. Az is elég nagy hiba volt. (A képen Mihalik Enikő.)

Az cultural appropriation-e, ha átveszem a cultural appropriation érzékenységet mint sajátosan amerikai kulturális jelenséget?

Minden évben (akár többször is) megjelenő, hírérték nélküli hír: Ausztriában már havazik.

Dúró Dóra a legjobb kereskedelmi influencer. Ha lenne könyvem vagy egyéb saját gyártású termékem, megállapodnék vele egy videó elkészítésében, amiben ledarálja, mert ez jót tett a mesekönyv fogalmának is.

Bagdy Emőke nagyjából annyira mainstream a pszichológiában, mint Lenkei Gábor a gyógyászatban, de olyan erősen felépítette magát a megnyugtató hangú, szimpatikus közszerepléseivel és a publikációival, hogy a közönségnek ő marad hiteles bárki mással szemben.

Inner Sanctum; Inner Sanctum 2 (Fred Olen Ray, 1991, 1994): Fred Olen Rayt utálom, mert buta filmjei vannak, amikkel buta embereket akar szórakoztatni. A 80-as években olcsó scifi-horrorokat készített, aztán a jobb jövedelmezőség miatt a 90-es évekre áttért az amerikai típusú softcore erotikus filmekre, melyek stílusát szokás newage eroticának is nevezni, és amiket én nézhetetlenül giccsesnek és fantáziátlannak tartok. De azért ha már letöltöttem, megnézem, legfeljebb gyorsítva. A műfaj közös elemei:

- kb. 1990 és 2005 között készültek
- Kaliforniában játszódnak
- négyféle helyszín létezik: kertesház medencével (70%), iroda (10%), óceánpart (5%), sztriptízklub* (15%)
- a szereplők egészségesek és jól szituáltak
- minden szereplő különösen jó kinézetű színész, vagy legalábbis az amerikai tömegízlés szerint szexinek számítanak: kigyúrt, félhosszú hajú férfiak, és sportos, mellimplantátumos nők, akik nagyobb részben (festett) szőkék; minden frizura és smink minden pillanatban tökéletes, még alvás közben is
- a szereplők közt nincsenek gyerekek, öregek, nem fehér etnikumúak, kövérek
- a konfliktus a féltékenység, az ellaposodó szexuális élet, esetleg valami haszonszerzés miatti gyilkosság
- a szereplők dugnak, de csak imitálják a színészek, ezért nevezik softcore-nak
- pénisz nem szokott látható lenni, vagina legfeljebb egy-egy pillanatra a merészebb filmeknél; álszentül mellorientált a látvány, mert ettől lesz "színvonalasabb" a pornónál
- heteró és leszbikus szex mindig van; titokban minden nő biszex, ezért az egyik el tudja csábítani a másikat, de csak férfiak közti soha nincs, mert aki Férfi, az heteró
- szex közben lassú zene hallható (hogy ne halljuk a rendező utasításait közben)
- a szereplők ezeket csinálják: társalgás panaszkodással, veszekedéssel vagy flörtöléssel (60%), szex (25%), a nő meglesi a félmeztelen kertészt, és közben örömet szerez magának (10%), dulakodás a film végén (5%)
- a cselekmény tetőpontján megjavul a viszony a főszereplők közt annak eredményeképpen, hogy dugtak másokkal is előtte (ebben inkább ne keressünk logikát), vagy ha erőszakosabb a történet, akkor meghal a főgonosz, mert dulakodás közben leesik a gazdag kertesház első emeleti erkélyéről

*Nem fér a fejembe, hogy az amerikai filmekben miért van ilyen gyakran sztriptízklub mint a cselekmény helyszíne, ahol a seggrázó táncosnőkkel akarják a nézőt izgalomba hozni. Sztriptízklubba akárki el tud menni, ehhez nem kell film. Film ahhoz kell, ha van valami érdekes mondanivalónk. Gyalázatos fantáziátlanság!

Van ez a bugyiszagolós előjáték klisé:

A szaglászás után a férfi mindig elégedett fejet vág, és egyszer sem mondja azt, hogy "drágám, nagyobb körültekintéssel kellett volna kitörölnöd a feneked" (ilyenkor a kellékes egy mosott bugyit dob neki oda).

A filmről meg nem is írtam semmit, de leginkább azért, mert a műfaji elemeknél mindent elmondtam róla.

Hogy lehet jó team building játék az, amiben egymást virtuálisan meggyilkolják a játékosok, vagy közösen halálra ítél egy ártatlant a csoport, és mindezek alapeszköze a gyanakvás, megtévesztés és hazudozás? Egy ilyen játékból azt visszük haza, hogy milyen alattomos, sunyi emberekkel vagyunk körülvéve. Engem már az asztali változata is idegesített, és akkor éreztem magam rosszul, amikor épp sikeres voltam.

Bloodfist I - VIII (1989 - 1996): az első két rész folytatólagos (Fülöp-szigeteki küzdősport bajnokság életre-halálra), de onnantól a címen és a főszereplő színészen kívül nincs bennük semmi közös, még a főhős is különböző neveken fut, jelezve, hogy más karakter. A 3. rész egy börtönfilm, a többi szokványos akciófilm. Az említett főhős pedig a félig japán, félig fehér amerikai Don "The Dragon" Wilson, aki nagyon sikeres kickbox pályafutása mellett foglalkozott B kategóriás harcművész- és akciófilmekkel, és még jelenleg is aktív. Minden szerepe egy tisztességes harcművész figura, aki valami veszélyes kalamajkába keveredve a rossz embereket elagyabugyálja, eltángálja, elhúzza a nótájukat, vagy móresre tanítja. Eközben indokolatlan gyakorisággal veszi le a pólóját. Eleve érdekes kérdés, hogy az akciósztárok miért vetkőznek le kényszeresen, ha abból indulunk ki, hogy főleg fiúk néznek ilyen filmeket. A másik kérdés, hogy miért mindig csak felül vetkőznek le, pedig mennyire új színt hozhatott volna a műfajba, ha pl. Jean-Claude Van Damme verekedés közben mindig dühösen leveszi a nadrágját. A Bloodfist filmeket nem éreztem kimondottan szarnak, de nincs is bennük semmi olyan mozzanat, ami ne látna az ember a korszak legalább hetvenhat másik hasonló filmjében.

Don "The Dragon" Wilson (1954-)

Említésre méltó még a sorozatból Cat Sassoon, aki a sorozat 4. és 6. részében is szerepelt mint Gonosz Nő, akinek egy órányi gonoszkodás után Wilson elkeni a száját. Aki szokott hajat mosni, annak ismerős lehet a neve, mert ő Vidal Sassoon fodrász egyik lánya. Korai éveiben modell volt, aztán a filmszereplések mellett egy Feline Force nevű női zenekar énekese is. Lázadó kamaszkorában kezdett drogozni, amiről sosem tudott teljesen lejönni, és 2001 szilveszterén droghasználat miatti szívroham okozta a halálát, egy hat és két másfél éves gyereket hagyva maga után.

Catya "Cat" Sassoon (1968-2002)

Linkedinen minden ötödik poszt az idővonalamon ez a bácsi, mindig ugyanezzel a csatolt képpel. Nem szoktam elolvasni a szöveget, és hosszú idő után csak ma jöttem rá, hogy nem kinőtt pólókat reklámoz, hanem autónepper. Miért kell mindenhova ez a kép?

A vén komcsi szarházi egyetemi tanár is volt, biztos jó volt a diákjának lenni. Som Lajos alighanem írt jelentést erről az eseményről is.

A Mo.-ról megnyitott legnépszerűbb oldalak listáján feltűnő, mennyire nem jelenik meg a NER hírmédia, az Origót leszámítva. KESMA termék egyébként a Freemail és a Nemzeti Sport is, de ezeket más céllal keresik fel az emberek. A pornó népszerűsége becsapós lehet, mert maguktól felugró ablakokban is hajlamosak megnyílni néhol.

Hogy tudnak nagy eladásokat csinálni a nagyobb zenészek évtizedekkel a haláluk után? Nem vette meg még mindenki a lemezüket, aki szereti őket?

 Zavar, amikor a "koedukált" szót nem a "közösen oktatott" értelmében használja valaki.

Armaguedon (Alain Jessua, 1977): telefonon fenyegetőzik, aztán robbantgatni akar egy ember, akit értelmi fogyatékos barátja segít. A rendőrség egy pszichiáter (Alain Delon, 1935-) segítségével próbálja megfékezni. Középszerű.

Death Factory (Brad Sykes, 2002): slasher horror; az idegesítő fiatalok elmennek bulizni egy lezárt vegyi üzembe, ahol elkezdi ölni őket valami fémkezű nő (Tiffany Shepis [1979-], a 2000-es évek eleji nagyon gagyi horrorok királynője). Hú, de jó volt. Nem.

Hammer Down (James Shavick, 1992): két nyomozó, meg gyilkosság. Ez is szar volt. A female lead Isabelle Mejias, aki a bolond kislány volt a Julie Darlingban, és azóta elég bögyösre sikerült serdülnie.

Lisova pisnya. Mavka (Jurij Iljenko, 1981): szovjet-ukrán népmese egy erdei tündérről, aki belezúg egy furulyázó parasztba. Nekem túl pszichedelikus volt, talán részegen kell nézni a teljes élményhez.

Ljudmila Efimenko (1951-), és szerintem jól néz ki a hónalja.

The Song of Names (François Girard, 2019): egy angol zongorista kutatja a 30 éve eltűnt gyerekkori barátját, a háború alatt náluk elszállásolt zseniális, és nagyon nagyképű hegedűművész lengyel zsidó fiút. Lélektani drámának elég jó. Amitől viszont igazán jó, hogy én is voltam benne, igaz, már a felvétel alatt tudtam, hogy nem leszek benne látható, és igazam is lett. A londoni bombázás óvóhelyének valódi helyszíne egy pince volt a Gellért-hegyen.

008, operazione Sterminio (aka 008: Operation Exterminate, Umberto Lenzi, 1965): Umberto Lenzi a szemkiszúrós-faszlevágós kannibál- és zombifilmek révén ismerős nekem, de úgy tűnik, korai időszakában megpróbálkozott más exploitation műfajokkal is, mint pl. itt az eurospy film, ami a James Bond filmek olcsó és szar utánzata. Angol férfi kém (nem mertem úgy írni, hogy férfikém) és amerikai nő kém (kémnő) együttműködése, verekedésekkel, üldözésekkel, gyilkosságokkal, szexista bunkóságokkal. Az igazi ostobaság a végén van, amit azzal a nyugalommal spoilerezek el, hogy úgysem fogja senki megnézni: a kémférfi szovjet ügynök, aki még a film elején megölte az igazi angol ügynököt. A nő azonban okos, időben rájön, még előző este kiveszi a töltényeket a férfi pisztolyából (honnan tudja, hogy ezután egyszer sem fogja ellenőrizni?). A férfit letartóztatják. Később a nő tekézik egy tekeklubban (ő is csapatépítőn van), és felbukkan a férfi, már szovjet katonai egyenruhában, felvállalva valódi személyazonosságát. Örülnek egymásnak, és bíznak benne, hogy ismét együtt dolgozhatnak. Az, hogy megölt előtte egy angol ügynököt, lazán meg van bocsátva.

Robbery (Peter Yates, 1967): a Nagy Vonatrablás egy valódi esemény volt, amikor 1963-ban egy jól szervezett brit bűnbanda ellopott sok pénzt egy vonatról. Ennek megfilmesítése látható itt. Kicsit több csavar is lehetett volna benne, de biztos így volt valósághű. Egyébként az is egy 60-as-70-es évekbeli filmes műfaj, hogy heist movie: a főszereplők rafinált bűnözők, akik alaposan megterveznek és végrehajtanak valami nagyértékű lopást vagy csalást.

Hack-O-Lantern (Jag Mundhra, 1988): ez pont olyan érdekes, mint bármely másik 80-as slasher horror, azaz az öncélú meztelenkedős jelenetektől eltekintve semennyire, és még azokban is primitív tramplik vannak. Egy kisvárosi fiú nem tudja, hogy nagyapja egy sátánista szekta vezetője, aki halloweenkor megöl pár embert, természetesen maszkban és hülye jelmezben. A fiú pár év múlva rendőr lesz. A stáb jelentős része indiai.

Guess What We Learned in School Today? (John G. Avildsen, 1970): olcsó és nagyon fura film. Egy prűd, konzervatív közösség vitázik egy liberális szexuális oktató nővel, aki a gyerekek felvilágosításával foglalkozik. Tulajdonképpen az összes bigott érv módszeres intellektuális megsemmisítése zajlik benne, néhány hülye poénnal és nudista jelenettel.

- Maga tagja a kommunista mozgalomnak?
- Nem.
- Válaszoljon a kérdésre!

Mickey One (Arthur Penn, 1965): kicsit szürreális film-noir, egy színpadi humorista (Warren Beatty, 1937-) menekül, mert meggyőződése, hogy gengszterek meg akarják ölni, de azt nem tudja, hogy pontosan miért. Elvállal mindenféle munkát egy csövestől lopott személyazonossággal, de egyre inkább vonzza vissza a színpadi szereplés, miközben a paranoiája is fokozódik, hogy azzal könnyen felismerik. Lakótársnak kap egy nőt (Alexandra Stewart kanadai színésznő, kicsit későbbi filmjeiben elég sokat megmutat, összességében nagyon kedvelhető), akivel párkapcsolatot létesít. Amerikai filmnek szokatlan, elég európai újhullámos stílusa van. Fekete-fehér.

Alexandra Stewart (1939-)

Pride and Extreme Prejudice (Ian Sharp, 1989): Frederick Forsyth regényéből készült kémfilm. Nyugat-Berlinben azzal foglalkozik egy brit-nyugatnémet titkosügynök (Brian Dennehy, a sheriff az első Rambóban), hogy zsaroló szexvideókat készít mindenféle fontosabb emberről. Közben beleszeret az erre a célra foglalkoztatott kurvába, és tervezi vele a közös jövőt. Aztán véletlenül rájön, hogy a kurva kineveti a háta mögött, és még róla is készült zsarolós szexvideó, ezért lelövi. Még mielőtt kiderülne, hogy lövöldözött, elvállal egy olyan titkos küldetést, ami miatt az NDK-ba kell mennie, és úgy dönt, hogy ott megszökik. Elég jó. Nagyra tartom a nem akcióorientált kémfilmeket.

Brian Dennehy (1938-2020)

First world problem rovat: elfogytak a könyvespolci helyek a szobámban, és több polcot se lehet telepíteni sehova. Megtehetném, hogy a könyvet eldugom valami szekrény aljába, de úgy vagyok az elolvasott könyvekkel, mint a vadász a szarvasfej trófeával, hogy azt csak valami látható helyen érdemes tartani.

Itt lehet kommentben saját blogot reklámozni, ha szeretnéd, hogy tudjak a létezéséről, és legyen rá link itt jobbra, és ezzel növekedjen az olvasottságod 1 ≤ n ≤ 4 fővel.

Lett volna valami bowlingozós csapatépítés, amit le akartam mondani amiatt, hogy ne legyek koronavírusos, de végül nem lett megtartva az ügyvezető koronavírus fertőzése miatt.