Rég látott nőismerőst megkérdeztem, hogy ő mostanság szült-e, mert ez valami pletykából rémlett, aztán később kapcsoltam, hogy igazából az volt a pletyka, hogy neki vetélése volt.

Voltam előválasztani (Karácsony Dzsí és a helyi momentumos). Elolvastam az értéknyilatkozatot, és egy korrekt írásnak találtam. Lehetett volna folytatni még a rendszer bűneit, de gyanítom, ez is túl hosszú volt a legtöbb embernek. Dobrev Klára állítólagos népszerűsége, ami majd holnapra kiderül, a nyugdíjasok műve lehet. Megkérdeztem az aláírásgyűjtőket, hogy volt-e náluk barátságtalan ember is, de csak azok voltak balhésok, akik a lakcímük miatt nem tudtak helyben szavazni.

Engem Gyurcsánnyal nem lehet megijeszteni, mert 2010 előtt nem érdekelt a politika, így nem emlékszem rá, milyen intézkedések köthetők hozzá. Az állampárti propaganda olyasmit szokott előhúzni, hogy családi támogatások és 13. havi nyugdíj elvétele. Helyes, utálom, hogy a család nélküli dolgozó ember cipeljen a hátán mindenki mást.

„Nem nekünk kell magyarázkodni a tekintetben, hogy miért vadászunk; az szorul magyarázatra, hogy miért tagadja meg valaki az őseinek az örökségét, és miért tekint előítéletesen a vadászokra és a vadászatra.” - ez fogyatékos?

Segítettem az exkolléganőnek az állásjelentkezésében azzal, hogy felhívható referenciaszemély voltam. Sajnálom, hogy előtte évekig nem érdekeltem semennyire, csak most lett nagyon kedves, ahogy szüksége lett rám.

Tegnap éjjel óta szörnyű nyakfájásom lett, ilyen begörcsölt gerincizom ügy.

Vettem akciós mangalica húsos párnát, de nem is finom.

Timecop (Peter Hyams, 1994): Képregény alapú akciófilm. A rendőrnek (Jean-Claude Van Damme) megölik a feleségét, aztán csatlakozik az időutazási rendészethez, akik a múltba visszautazó bűnözőket hajkurásszák. Időutazós filmből szinte lehetetlen logikusat csinálni, már csak azért is, mert nem tudjuk biztosan, hogy valódi időutazás esetén mi történne. Nehezen nézek komolynak szánt akciófilmet, csak az igazi B movie idiótaságokon szórakozom. Futurológia: a 2004-es filmbeli jövőben idétlen szögletes autók vannak, viszont a szóbeli utasításoknak engedelmeskedő okosotthon és az önvezető autó megállta a helyét.

La settima donna (Francesco Prosperi, 1978): Három menekülő bankrabló betör egy tengerparti villába, ahol tizenéves diáklányok és apáca tanárnőjük (Florinda Bolkan) egy színdarabot próbálnak. A bűnözők terrorizálják a túszokat, de végül pórul járnak. Úgynevezett rape & revenge film.

La dernière femme (Marco Ferreri, 1976): Gerard (Gérard Depardieu) egy pár hónapos csecsemő apja, az anya feminista okokból távozott a családból. Összejön a bölcsődei dajkával (Ornella Muti) vagy minek mondják azt a munkakört. Depardieu a film közel felében otthon nudizik, és eközben alkalmanként áll a fasza, mármint ténylegesen. Freudi szimbolika, végül - spoiler! - elkeseredésében levágja az elektromos konyhakéssel.

Le garçu (Maurice Pialat, 1995): Gerard (Gérard Depardieu) problémás házasságban él Sophie-val (Géraldine Pailhas - vigyázat, jó nő!), és van egy négyéves gyerekük. Gerard általában egy infantilis, önző gyökér. Nem történik sok minden. A két jó jelenet, amikor az étteremben a yuppie-k diszkóznak, és amikor Pailhason nincs ruha.

 

Érdekesség: a gyerekeket az utcán az óvónők egy hevederben terelik, ráadásul amelyik elöl megy, annak hátrafelé kell sétálnia:

La stanza del vescovo (Dino Risi, 1977): 1946-ban a Lago Maggiore tavon hajókázik egy hajós (Patrick Dewaere), és az egyik tóparti városkában ráakaszkodik egy gazdagabb fickó (Ugo Tognazzi), hogy legyenek barátok. Bemutatja a feleségének, akivel utálják egymást, meg a sógornőnek (Ornella Muti), akinek évek óta eltűnt a vőlegénye Afrikában.

Ornella Muti (1955 - ): elég faarccal mondja el a szövegeit, de ennyi is elég, hogy bármilyen filmet el lehessen vele adni, kb. mint Monica Bellucci. Depardieu-höz hasonlóan neki is lett újabban egy ruszofil bekattanása, orosz állampolgár lett.

Stealing Beauty (Bernardo Bertolucci, 1996): A 19 éves amerikai Lucy (Liv Tyler) az anyja halála után egy vidéki olasz villába utazik, ahol már járt 4 évvel korábban is. A villát mindenféle művészek lakják. Lucy ki akarja deríteni, ki a biológiai apja. Lucy szűz, és utálja, hogy mindenki ezzel piszkálja. Összeismerkedik itt a végstádiumú beteg drámaíróval (Jeremy Irons). Jó a képi világ: Toscana olyan, mint a Balaton-felvidék, csak Balaton nélkül.

Tenemos le carne (Emiliano Rocha Minter, 2016): A kihalt városban kóborló testvérpárt ráveszi egy őrült csöves, hogy dugjanak egymással. Valami művészpornó, ha több eszem lenne, biztos érteném is. Legkevésbé azt értem, hogy a lány honnan szerzett ilyen kimunkált tetoválást egy posztapokaliptikus világban.

Haunted (Lewis Gilbert, 1995): David (Aidan Quinn) gyerekkorában véletlenül megöli a húgát, ami annyira traumatizálja, hogy felnőve emiatt lesz pszichológia professzor az 1920-as évekre, és mellesleg az okkult csalások elszánt leleplezője. Meghívják Angliába, egy kastélyba, hogy győzze meg az ott lakó nénit, hogy nincs szellemjárás. Találkozik egy fura testvértrióval, a néni unokaöccseivel és unokahúgával (Kate Beckinsale). Romantikus szál, paranormális jelenségek, incesztus, borzasztóan nyilvánvaló testdublőrök, néha még az arcuk is látszik. Annyiban felüdítő film, hogy szakít a sötétség klisével, és a legtöbb jelenet szép, jól megvilágított. Megtartja viszont azt a bosszantó klisét, hogy a racionális ember a hülye. Hány filmben láttunk olyat, amikor az okkultista marha rájön a végére, hogy tévedett?

Crazy Mama (Jonathan Demme, 1975): Az 1930-as években igazságtalanul kilakoltatják a tanyájukról a családot, egy rendőr lelövi az apát. Az 50-es években a család megmaradt három, különböző generációs nőtagja és pasijaik a bűn útjára lépnek, hogy végső célként visszaszerezzék a házat.

Big Bad Mama II (Jim Wynorski, 1987): Az 1930-as években igazságtalanul kilakoltatják a tanyájukról a családot, egy rendőr lelövi az apát. Az özvegy feleség (Angie Dickinson) és két tinédzser lánya a bűn útjára lépnek, hogy végső célként visszaszerezzék a házat. Nem folytatás, inkább remake, ugyanazzal a főszereplővel. Anakronizmusok #1: mindenki a 80-as évek frizuráit viseli. #2: a szexjelenetben az 56 éves Angie Dickinson testdublőre a 24 éves felnőttfilmes Monique Gabrielle volt. Jó, hogy Dickinson szupermodell volt, de ez akkor is túlzás.

 

Angie Dickinson (1931 - )

Plank Face (Scott Schirmer, 2016): minimál költségvetésű, független gyártású pszichohorror. A fiatal Max az erdőben kirándul a barátnőjével, amikor leütik és elrabolják. Egy degenerált erdei család kunyhójában tér magához, ahol egy öregasszony és két lánya tartja fogva. Az egyik lány általában nyuszimaszkot visel, a másik egy rongyos menyasszonyi ruhát. A padlóhoz szögelik a lábát, megetetik az előző, haldokló patriarcha heréjével, ráadnak egy fakéreg maszkot, amit valamiért meg se próbál levenni többé, illetve megerőszakolják lovagló pózban. Érthetetlen módon hamar barbár kannibállá változik ő is, talán a hereevés mellékhatása, és új családjához kötődik annyira, hogy aztán megöli a barátnőjét is. Jó a színészi játék, főleg az öregasszonyé.

A Flector úgy hangzik, mintha portmanteau módszerrel alkották volna a Fletó és a Viktor felhasználásával.

Micsoda hülyeség az is, hogy az "eléggé el nem ítélhető módon" frázis két, egymással ellentétes dolgot is jelenthet a szabad szórend miatt.

 Vajon a méreginjekciós kivégzés előtt fertőtlenítik a szúrás helyét?

Strike Commando (Bruno Mattei, 1987): sokkolóan rossz olasz Rambo exploitation, amit szokás szerint a Fülöp-szigeteken forgattak. A főhős szuperkatona Ransom (érted, majdnem mint a Rambo; Reb Brown alakítja) a vietnami háborúban harcol, és parancsnoka, Radek ezredes igyekszik eltenni láb alól, ugyanis titokban a KGB-nek dolgozó áruló. Ransom sebesülten egy ellenálló erdei faluba keveredik, ahol mindenki Amerikainak szólítja, és tisztelik. Ransom nem hajlandó foglyul ejtett Viet Kong katonákat megölni, emiatt a falusiak kicsit csalódnak benne. Visszatér a katonai bázisára, ahol új küldetést kap: be kell bizonyítania, hogy szovjetek is jelen vannak a háborúban. Radek ezredes egyedül küldi vissza, hátha így könnyebben meghal, mintha csapattal menne. A film innentől megy át teljesen debilbe, Bruno Mattei talán ekkor jött rá, hogy esélytelen ebből komoly filmet csinálnia. A másik fő antagonista az őrületig gonosz, kigyúrt futballhuligán kinézetű szovjet tiszt, Jagoda. Miután Jagoda kiirtja a falut, ahol Ransomot ápolták, a haldokló, Disneyland monomániás vietnami fiút a zokogó Ransom azzal vigasztalja, hogy Disneylandben popcorn terem fákon és hasonlók. Mikor a fiú kileheli a lelkét, Ransom drámaian ordít, és ez visszatérő szokása akkor is, amikor fegyverrel lő, vagy verekszik, vagy ugrik. A hangja néha egészen bizarr. A történet egy pontján Ransom kötelezően fogságba esik, kötelező félmeztelen kínzásokkal, aminek talán a meleg BDSM kedvelő közönség kielégítése lehet a célja az ilyen akciófilmekben. Ransom egyébként minden alkalmat megragad, hogy levegye a trikóját, ugyanakkor a nadrágját sosem. Ransomot már hetek óta kínozzák, amikor a cellatársa meghal, és Olga, Jagoda asszisztense elszörnyed attól, hogy direkt otthagyják a hullát Ransommal, de a kínzások sosem zavarták. Ransom megszökik, és összecsap Jagodával egy rendkívül férfias beefcake bunyó keretében, ami előtt természetesen akkurátusan levetkőznek.

Jagoda lezuhan egy váratlanul megjelenő vízesésen, közben ordítva, hogy "Amerikanszki", ahogy következetesen szólítja Ransomot, mert ő sem tudja megjegyezni a nevét. De itt még nem hal meg, csak a film végén.

 

Ez a jelenet 30 évvel ezelőtt beleégett az agyamba, amikor videón láttam a seggfej osztálytársamnál, és azóta is kerestem, melyik ez a film. Megtaláltam.

Strike Commando 2 (Bruno Mattei, 1988): Bruno Mattei szégyentelenségét mutatja, hogy folytatást készített a filmhez, de Ransom szerepében itt már egy másik B kategóriás színész, Brent Huff látható. Ransom kedvelt vietnami felettesét, Jenkins őrnagyot túszul ejtik Huan To, a drogbáró emberei, és gyémántokat követelnek váltságdíjként. Ransom a gyémántokkal ellátva nekivág, hogy kiszabadítsa - de minek viszi akkor a gyémántokat? Közben betér egy erdei kocsmába, amit egy szőke nő, Rosanna (Mary Starvin 1977-es svéd Miss World) üzemeltet. A gazfickó itt egy panama kalapos KGB ügynök, Kramet, aki egy dróttal fojtja meg az áldozatait. Kramet is betér a kocsmába néhány nindzsával (!), és hamarosan Ransommal porig rombolják az épületet. Ransom társul Rosannával az őrnagy kiszabadításához, meg hogy elfelezzék a gyémántokat. Huan To erdei drogfőző bázisán Ransom természetesen fogságba esik, félmeztelen kínzással. Jenkins őrnagyról kiderül, hogy nyakig benne van a csibészségben. Ransom és a nő leszámolnak a hülyékkel.

Nekem az nehezen felfogható, amikor adófizetői pénzből eltartott közigazgatási szervek és politikusok hogyan tehetik meg azt, hogy nem válaszolnak újságírói kérdésekre.

A Mortimer-ügy legszórakoztatóbb része az, hogy miután az áldozat Patai "Józsika" József felépült sérüléseiből, és évekkel később Angliába ment szerencsét próbálni ( = bűnözéssel foglalkozni), amiatt lett körözött bűnöző, mert egy szamurájkarddal fenyegette a járókelőket.

Az én verzióm az, hogy Józsika, aki már 15 évesen is bűnelkövető volt, belekötött a hagyományőrző társaságba, esetleg verbálisan meg is fenyegette őket - egyszerűen azért, mert agresszív cigány, aki élvezi mások megalázását és megfélemlítését. Mortimer a furcsa szektás családi háttere ellenére egy fegyelmezett srácnak tűnik, de az adott szituációban megváltozott az identitása (katonai gyakorlóruha, fegyver), plusz a társai előtt sem akart szégyenben maradni az inzultus békés eltűrésével, így kezdett el hadonászni a karddal, nem kimondottan szándékosan okozva súlyos sérülést.

Riporterek a polgárháborúban filmek; jó betekintést adnak azokba a helyi konfliktusokba, amikről nem sokat szoktunk tudni.

Die Fälschung (Volker Schlöndorff, 1981): A német újságíró Bejrútba utazik, hogy meneküljön a rossz házasságából és találkozzon ott élő szeretőjével. Libanonban különféle frakciók vívják az értelmetlen háborújukat és ölik a random civileket, minden csupa füst és sártenger, amerikai fotós társával utálják egymást, de még itt is jobban érzi magát, mint otthon. Felettébb depresszív. A főszereplőt néha agresszív fegyveresek lökdösik.

Baki: a bal alsó sarokban jól látható egy camera crew.

The Year of Living Dangerously (Peter Weir, 1982): 1965-ben a kezdő ausztrál újságíró (Mel Gibson) Jakartába utazik tudósítani. A kormányzó muszlim Sukarno elnök ellen puccsot tervez az illegális kommunista mozgalom, a külföldieket mindenki utálja. Az újságíró szerelmes lesz egy angol követségi alkalmazottba (Sigourney Weaver). Társa a kínai-ausztrál fotóriporter törpe, aki szintén szerelmes a nőbe, és akit mellesleg egy színésznő alakít (Linda Hunt). Jelentős mértékben romantikus sztori. Maurice Jarre zenéjével, amit a A Hét főcímzenéjének is használtak, vagyis valószínűleg loptak. A főszereplőt néha agresszív fegyveresek lökdösik.

Under Fire (Roger Spottiswoode, 1983): 1979-ben három amerikai újságíró utazik Nicaraguába tudósítani, akik egy heteroszexuális szerelmi háromszöget alkotnak (Nick Nolte, Gene Hackman, Joanna Cassidy). Nicaraguában a korrupt, Amerika-barát elnök harcol a kommunista lázadókkal, akiket a népszerű Rafael irányít a hegyvidéki rejtekhelyéről. A lázadók azt kérik Price-tól (Nolte), hogy fotózza le és publikálja a megölt Rafaelt úgy, mintha még élne, hogy a lázadók ne veszítsék el a lelkesedésüket. Zene: Jerry Goldsmith. A főszereplőt néha agresszív fegyveresek lökdösik.

Joanna Cassidy (1945 - ), Nick Nolte (1941 - )

The Killing Fields (Roland Joffé, 1984): 1973-ban az amerikai újságíró Kambodzsába utazik tudósítani. Társa egy helyi újságíró, akit a Vörös Khmer hatalomátvételkor, az evakuálás során hátra kell hagyniuk. A Vörös Khmerek a következő években módszeresen kiirtottak minden tanult és idegennyelvet beszélő embert az országban, ezt a sorsot elkerülni szándékozva a kambodzsai újságíró észrevétlen hülyének tetteti magát a munkatáborok megpróbáltatásai során, mire végül sikeresen megszökik az országból. Sydney Schanberg és Dith Pran újságírók igaz története, nagy költségvetésű film, és az egész posztból ez a legbrutálisabb. Zene: Mike Oldfield. A főszereplőt néha agresszív fegyveresek lökdösik.

Salvador (Oliver Stone, 1986): 1980-ban a rendkívül lecsúszott, nagydumás, de jószívű amerikai újságíró Boyle (James Woods) a haverjával (James Belushi) Salvadorba autóznak kikapcsolódni (= kurvázás, ivás, drogozás). A helyi helyzet elég feszült, kommunista lázadók csatároznak az USA által támogatott jobboldali elnökkel. Boyle sok embert ismer már, mert járt itt korábban, van egy barátnője is, és mindig vagy lefizetni akar valakit, vagy pénzt kunyerálni tőle. Nagyrészt komoly film, de Boyle szövegei miatt humoros is, pl. időnként irigyen mormog valamit az előző filmből ismert Pulitzer-díjas Schanbergről. Oliver Stone rendszerkritikáját jelzik a zárószavak, melyek szerint az USA továbbra is a legnagyobb katonai támogatást a salvadori kormánynak nyújtja. Igaz történet alapján. A főszereplőt néha agresszív fegyveresek lökdösik.

James Woods (1947 - )

Cry Freedom (Richard Attenborough, 1987): az 1975-ben kezdődő igaz történetben a dél-afrikai fehér Donald Woods újságfőszerkesztő (Kevin Kline) összebarátkozik a fekete polgárjogi aktivista Steve Bikóval (Denzel Washington). Biko megsérti a lakhelyelhagyási tilalmát, lecsukják, és a rendőrök halálra kínozzák a börtönben, az apartheid rendszer szokása szerint kamu okot találva a halálának. Woods is nemsokára házi őrizetbe kerül, ahonnan papnak álcázva magát Lesotho felé veszi az irányt, hogy családjával együtt politikai menedékjogot kérjen, és eljuttassa a Bikóról írt könyvét a külvilág részére. A főszereplőt rasszista rendőrök zaklatják.

Meghozta a postás az igazolványomat, amit csak igazolvánnyal lehetett átvenni. Egyedül lakók hátrányban lettek volna.

Időskori extrémsport baleset: feltettem a lábam a asztalra, amitől lassan egy hete fáj a térdhajlatom.

Tudtam beszélgetni egy nagyon szimpatikus nővel, de kiestem, mert 2 centivel alacsonyabb vagyok nála. Plusz a saját lakás ügy. Mit tudok ezzel kezdeni, nekem is van pár korlátoltnak tűnő kritériumom.