Nem értem a bal bordarácsomat, előbb-utóbb elmegyek egy plasztikai sebészhez.

Gypsy 83 (Todd Stephens, 2001): Gypsy és Clive barátok, két fiatal vidéki goth, és elindulnak New Yorkba, hogy Gypsy fellépjen énekesként egy zenei rendezvényen. Gypsy fő konfliktusa az, hogy gyerekkorában az anyja otthagyta, hogy szintén New Yorkba menjen énekelni, Clive-nak pedig a halmozott kirekesztetteség, mert még meleg is. Gypsyt többször is ledagadtozzák, és bár valóban húsosabb egy szokásos női főszereplőnél, de az átlag amerikaiaknál szerintem így is vékonyabb. Elég jó filmdráma. Amit nem értek, hogy Gypsynek miből telt egy sportkocsira egy fotóüzlet vevőkiszolgálójaként, de az USA-ban biztos mást jelent a kispolgári életszínvonal.

Traitement de choc (Alain Jessua, 1973): Hélène (Annie Girardot, 1931-2011) Portugáliába utazik, egy tengerparti wellness klinikára, ami arra specializálódott, hogy középkorú, kimerült pácienseket töltsenek fel energiával. Megismerkedik a klinikát vezető orvossal (Alain Delon), távolságuk negatív tartományba is kerül egy bizonyos ponton. Hélène gyanakodni kezd, hogy nincs minden rendben itt. Tetszett benne, hogy milyen jól érezték magukat az emberek a nudista parti pancsolással.

Boogie Woogie (Duncan Ward, 2009): Londoni műkereskedők és műgyűjtők a szereplők, több kapcsolódó szálon, sok híres színésszel. Egy öregúrtól (Cristopher Lee) évtizedek óta minden kereskedő meg akar venni egy Boogie Woogie című híres festményt, amire egyre nagyobb ajánlatokat kap (végül már 30 millió fontot is kínálnak neki), de nem érdekli a pénz. Az unalomba fulladt házasságú gazdag műgyűjtő pár összeveszik azon, hogy melyik évben házasodtak össze, és elválnak (Gillian Anderson meg valaki). A művészeti igazgató (Heather Graham) felmond a geci műkereskedő főnökénél, hogy saját galériát nyisson, ezért az előbbi megorrol rá.

Fireballs (Charlie Wiener, 1989): értéktelen ausztrál szexkomédia tűzoltókról. Óvodás poénok, kevés és esztétikailag igénytelen erotikus tartalom.

Isabella, duchessa dei diavoli (Bruno Corbucci, 1969): történelmi exploitation; Isabella (Brigitte Skay) nemesi családját támadók lemészárolják a kastélyukban, de ő gyerekként megmenekül, és a környékbeli cigányok nevelik fel. Ennek ellenére kulturált felnőtté válik, és visszatér a családi kastélyba, hogy ott a nemesek közé beépülve bosszút forraljon a gyilkosokon, akik átvették a kastélyt. Ahhoz képest, milyen régi, sok merész jelenet van, pl. topless korbácsolás:

 Brigitte Skay (1940-2012)

The Borrower (John McNaughton, 1991): Egy földönkívüli bűnözőt a Földre száműznek, hogy emberalakban kelljen élnie, mert az megalázóbb, mintha kivégeznék. Beilleszkedési nehézségek, gyilkosságok, amíg egy rendőrnő (Rae Dawn Chong) meg nem állítja.

 Rae Dawn Chong (1961-)

Ich bin die Andere (Margarethe von Trotta, 2006): egy építész pasas dug egy prostival, aztán másnap találkozik vele, és ezúttal a prosti egy vállalati jogász, és látszólag nem emlékszik rá, és a neve is más. Az építész elutazik a nő vidéken élő gazdag és teljesen diszfunkcionális családjához, hogy ott megkérje s nő kezét.

La tarantola dal ventre nero (Paolo Cavara, 1971): nagyon klasszikus giallo: bolond gyilkos, akinek az utolsó percekig csak a kesztyűs keze látható, bajuszos rendőrnyomozó, sok csöcs, stílusos látványvilág, nyomasztó hangulat. Barbara Bach és Barbara Bouchet.

Violación fatal (León Klimovsky, 1978): spanyol giallo, elég egyértelmű Psycho inspirációval: a mindentől távoli szállodát egyedül vezeti egy nő, akinek a mozgássérült férje is állítólag ott tartózkodik, persze valamiért sosem lehet vele találkozni. A megszálló vendég egy író, aki vidéki nyugalomra vágyik. Érkezik néhány másik vendég is, de ők a szállodás nőnek nem annyira szimpatikusak, és hamar meghalnak. Nem tudom, miből él meg ezzel a vállalkozói mentalitással. Egyszer egy nyelvtanárnő mondta, hogy a spanyoloknak nincs nyakuk, és erre én is felfigyeltem a filmben: a négy női szereplőből kettőnek gyakorlatilag közvetlenül a törzsén volt a feje.

Megmondom, mi basz fel: amikor 10-15 perce precízen fűrészelem a fémet, már majdnem kész, és akkor váratlanul eltörik a figura bokája (ott a legvékonyabb) a rezgéstől. Így különösen nehéz lesz levágni a lábfejet a talpról ujjamputáció nélkül, meg eggyel több ragasztási pont lesz a kész figurán, ami törékenyebbé teszi. Nem tudom, kivédhető-e azzal az ilyesmi, ha satuba fogom.

Megmondom, mi basz fel: ritkán írok e-mailt magánügyben, de akkor elég fontos nekem, hogy választ kapjak. Idén 5 kérdésem volt különböző cégekhez, akiktől akartam venni valamit, ezekből 1 másnap már válaszolt, egy másik pár hónappal később, a többi egyáltalán nem. És nem valami parttalan aspergeres locsogásra kell gondolni, hanem csak egy-egy egyszerű kérdőmondat volt.

Ha általánosítom visszatérő rossz álmaim tartalmát, arról szólnak, hogy az ostobaságom vagy ki nem aknázott képességeim miatt nem tudok megfelelni az elvárásoknak, ezért az életem egy kudarc.

Év végi online sportfogadáshoz biztosított kommentszekció!

Annyi mindennel akarok foglalkozni egyszerre, hogy egyikkel sem haladok. Frusztrációm enyhítésére Való Világot nézek és olvasok, Doomot játszom, és ezen pótcselekvések hatására még kevesebb időm marad a többire.

Ezek:

- Minifigura festés! Első lépésként levágom a gyári talpat róluk, hogy kör alakú átlátszót ragasszak helyette, és fém figuráknál ez elég nyomorúságos feladat, de kaptam tavaly a bátyámtól egy elektromos vágógépet, azzal csinálok a szobámban ipari hangokat. Szemvédő és vírusmaszk fontos felszerelés, a homlokomat és a nyakamat így is megcsípkedi a nagy energiával repkedő apró fémforgács. A figura gyorsan felforrósodik, ilyenkor néha ronggyal kell fognom, és ügyelnem kell arra is, hogy ne vágjam le az ujjaimat az egy centire levő vágókorongtól. A festés maga inkább melegebb időben lenne célszerű, mert a mérgező, büdös oldószer miatt sok szellőztetés szükséges.

- Könyvolvasás! R. A. Salvatore rétestészta hosszúságú Forgotten Realms témájú sorozatai. Még hátravan vagy 20 könyv ebből.

- Képregénykönyv olvasás! Robert E. Howard novellahősének, Kull királynak a hetvenes-nyolcvanas években képregényfüzetekben megjelent történetei, 2010 körül két kötetben újrakiadva a Dark Horse jóvoltából. Ha megmondanám, mennyit fizettem érte, a Nyájas Olvasók kényszergyógykezelést követelnének. Ugyanaz Conan képregénykönyvekre is.

- A szokásos fura régi filmek nézése. Átlag napi egyet azért sikerül megnéznem, majd összeírom megint.

- Adatrendrakás.

- Fizikai rendrakás.

- Van még pár angol nyelvű társasjátékrendszerem, amiket részleteiben meg akarok érteni, aztán majd játszom velük, alighanem többnyire egyedül.

- Az utóbbi 1-2 évben vettem a GOG-on sok régi játékprogramot, amelyik éppen akciós volt, és érdekelt a bennem pendülő nosztalgikus húroktól. Az Avernum című 2000-es játék a sorozata első része, ebben tervezek elmélyülni, és ezt pont nem ismertem régebbről, csak megtetszett a kinézete/leírása: régimódi, izometrikus, turn-based, német fejlesztésű szerepjáték. Kezdésképpen olvasok kétféle guide-ot, hogy mit javasolnak a szerzők az induló csapat generálásához. Ez amiatt fontos, mert az ilyen jellegű játékoknál az ember gyakran újrakezdi, ha rájön, hogy nem elég használható képességű figurákkal indult neki, és ezeket az újrakezdéseket jobb megspórolni.

Ezek így elolvasva nerd gyökérségnek tűnnek, mintha a normális emberek - a vírustól elvonatkoztatva - egész más dolgokkal foglalkoznának, pl. szakmai önfejlesztés, utazgatás, főzés, társasági események, futás, konditerem, használtautó-vásárlás, házasságkötés, elválás, salsa klub, színház stb. Egyszer én is normális leszek, miután urbanizálódnom sikerül.

 A felhőzet értelmetlen olyankor, amikor nem jön belőle eső.

Nem emlékszem olyanra, hogy gyerekként valaha is elhittem volna az ünnepi ajándékok Jézuskáktól és Télapóktól való eredetét. Szerencsémre nálunk talán nem is erőltették annyira, mint az aránylag vallásosabb családokban. Ha valaki ilyesmire utalt, azt úgy vettem, mint egy kissé zavaró szófordulatot, amibe nem illik belekötni, és jobb rájuk hagyni az effajta kis játékaikat. Rémlik olyasmi is, hogy mennyire debilnek tartottam valamikor 6-9 évesen azokat az iskolatársakat, akik váltig állították ezeket a dolgokat, köszönhetően a szüleiknek. Képzelem azt a bizalomvesztést, ami akkor érte őket, amikor erre végül rájöttek - főleg emiatt ellenzem ezt az egészet, meg elvből is jobban utálok hazudni, mint hányni.

Bakeneko Toruko Foru (aka A Haunted Turkish Bathhouse, Kazuhiko Yamaguchi, 1975): Miután 1958-ban betiltották a bordélyházakat, a cég egy fürdőház fedőtevékenysége alatt folytatja ugyanazt, mint eddig. A prostituált Yukino nem kívánja folytatni a munkát a fürdőházban, ezért megorrol rá a menedzsment. A pasija azt hazudja neki, hogy tartozik a maffiának, és emiatt veszélyben van, ezért Yukino visszamegy dolgozni, hogy legyen pénz. Yukinonak van egy fekete macskája, akinek Kuro a neve, ami azt jelenti, hogy Fekete. Az öreg strici bácsi, a felesége, és Yukino pasija megölik Yukinót, amikor terhes lesz. Yukino húga, Mayumi is felcsap kurvának, hogy nyomozzon nővére halála ügyében a fürdőházban. A kurvák irigyek lesznek Mayumira, mert sokkal több kliense van, mint nekik, és amikor meg akarják verni, Kuro megtámadja őket. Kuro felettébb harcias cica, pofán karmolja Yukino gyilkosait is, de a pasija levágja Kuro fejét. Ekkor Yukino visszatér a halálból egy elég nevetséges ember-macska hibrid szellem formában, hogy bosszút álljon.

A Gun, a Car, a Blonde (Stefani Ames, 1997): Richard mozgássérült lett a gerincét támadó rák miatt. A húga és annak pasija az örökségre hajtanak. A haverja javaslatára kipróbálja a "tárgyterápiát", ami azt jelenti, hogy elmerül a fantáziájában. Ebben az új identitása egy klisészerű magándetektív egy fekete-fehér, kora 60-as évekbeli film noir világban, akit felbérel egy klisészerű femme fatale (Andrea Thompson), aki a valóságban a szexi szomszédja, akivel soha nem beszélt.

Bio Slime (aka Contagion, John Lechago, 2010): egy lakóházban elszabadul valami gusztustalan, néha cseppfolyós szörny, ami meg tudja fertőzni az embereket, hogy aztán azok is szörnyek legyenek.

Big Bad Mama (Steve Carver, 1974): az 1920-as évek suttyó vidéki Amerikájában anyuka (Angie Dickinson, korabeli topmodell) és két lánya bankrablók lesznek, társulva két fickóval (William Shatner, Tom Skerritt). Komplikált szexuális kapcsolatok.

Because of the Cats (Fons Rademakers, 1973): Hollandiában egy csapatnyi gazdag úrifiú nemi erőszakkal és egyéb dolgokkal űzi unalmát. Egy nyomozó nyomoz utánuk. Az úrifiúk egy titkos szekta tagjai, aminek van női tagozata is. Sylvia Kristel első filmje, továbbá van benne Alexandra Stewart.

Beyond the Door (aka Chi sei?,  Ovidio G. Assonitis, 1973): okkult horror, egy san franciscói nőnek abnormálisan gyorsan fejlődik a magzata, mert valami démon a biológiai apa vagy mi, sajnos nem figyeltem különösebben.

Beyond the Door II (aka Schock, Mario Bava, 1977): a házaspár új otthonukba költözik, és a gyerekük meg akarja ölni őket, mert a nő által megölt előző férj bosszúszomjas szelleme tartja megszállva. Ivan Rassimov haja fekete. Semmi köze az előző filmhez.

Beyond the Door III (Jeff Kwitny, 1989): Jugoszláviába utazik egy csoportnyi amerikai egyetemista, hogy megtekintsenek valami néprajzkutatói szempontból érdekes szertartást. Egyikük egy szerb származású szűzlány, és arra megy ki az egész, hogy őt teherbe ejtse az ördög a valójában sátánista szertartáson. A bizarr faluból menekülőre fogják, felugranak egy vonatra, de a gonoszok mágikusan átveszik a vonat irányítását, amitől az megállíthatatlan lesz, és sorra meghalnak szadista módokon. A vonaton utazik egy középkori szerzetes is, de fiatalnak tűnik, és megdugja a lányt. Amikor végül a dugóoltárra kerül, a vén banya a nőgyógyászati vizsgálatával megállapítja, hogy már nem szűz, és ettől a bejelentéstől az éppen anyagiasuló, kanos Sátán szó szerint felrobban. Semmi köze az előző filmhez.

Beside Still Waters (Chris Lowell, 2013): a harmincas baráti társaság összegyűlik egyikük tóparti, erdei faházában, ahol sokat mókáztak gyerekkorukban. A háztulajnak épp meghaltak a szülei, és el akarja adni a házat, ezért a búcsúbuli. Locsifecsi film, cselekmény gyakorlatilag nincs. Van egy dugás, meg két meztelen férfi is csókolózik éjszaka a mólón, de semmi buzerancia.

Berkeley (Bobby Roth, 2005): 1968-ban beiratkozik a Berkeley Egyetemre egy srác könyvelést tanulni, ezeket az éveit követi a sztori, ahogy zenél, drogozik, dug, tüntet. Érdekes korrajz lehetne, de itt zavaró a túl kicsi költségvetés az unalmas beltéri helyszínekkel és az egy-két lézengő statisztával.

Cambio de sexo (Vicente Aranda, 1977): José Maria (Victoria Abril) egy lányos kinézetű, érzékeny fiú, akit szétbullyingolnak az iskolában, meg a toxikus maszkulin apja is basztatja. Megszökik otthonról, beáll fodrásznak, és egyre többet hord női ruhákat, végül egy szexklubban lesz táncos előadóművész, és a kukit is leműtteti. Az angol feliratban le nem fordított érdekesség, de megértettem: úgy panaszkodik a fáradtságára, hogy "estoy cansado", de rászólnak, hogy már úgy kell mondania, hogy "estoy cansada" (a spanyol melléknevek végződése függ az alany nemétől).

Valentino (Ken Russell, 1977): életrajzi film Rudolph Valentinóról, aki az 1920-as évek némafilmjeinek volt a szupersztárja. A nők megőrültek érte, a férfiak meg utálták, mert a jólfésült, táncoslábú, érzékeny stílusával veszélyeztette a hagyományos férfiideált. Valentino homoszexualitása bizonytalan téma, míg az őt alakító Rudolf Nureyev (szintén mestertáncos színész) tényleg az volt, de egész életében titkolni kényszerült. A filmről azt hihetnénk, hogy valami gyászos dolog lesz egy ilyen fiatalon elhunyt, közutálatnak is örvendő, zavaros magánéletű emberről, de inkább egy szürreálisan túlzó komédia.

 Michelle Phillips (1949-), Rudolf Nureyev (1938-1993); Valentino megismerkedik közelebbről a későbbi feleségével, Natacha Rambovával A sejk c. romantikus film forgatásán.

 

Natacha Rambova (1897-1966) és Rudolph Valentino (1895-1926), 1925-ben. Rambova amerikai volt, ez a felvett művészneve. A színészeten kívül jelmez- és díszlettervezéssel foglalkozott a filmgyártásban, valamint komoly tudományos munkássága volt az egyiptológia területén.

Women in Cages (Gerardo de Leon, 1971): szokásos női börtön film. A szadista börtönigazgató a 70-es évekbeli blaxploitation sztár Pam Grier.

Pam Grier (1949-)

Ez a szakmai csoport Nekem feludules lenne

Vannak, akik szeretnek modoroskodni a nagy kezdőbetűs második személyű személyes névmásokkal, de első személyben ezt Én még annyira sem értem.

• Céges karácsonyi ajándékba kaptam egy üveg drága piát meg egy modellbolt vásárlási utalványt. A pia elfogyasztásában valakinek segítenie kell, mert még mindig legfeljebb ízlelési szintig fogyasztok alkoholt. A modellboltban a bátyám épp tegnap költött el egy nagyobb összeget, de majd valamire felhasználjuk így is.
  
• A számítógépet sikerült összeraknom és telepítenem. Kb. 10-szer lehet gyorsabb az előzőnél, úgyhogy kiemelkedő élmény lesz játszani 1990 körüli dosboxos játékokkal 3,8 GHz-es CPU-n, 64 GB RAM-mal (nem nagyon érdekelnek az új játékok).
• A fénymásolóüzletben megízleltem a lamináltatás örömeit, úgyhogy hordok oda társasjátékhoz való térképeket és táblázatokat időtállósítani.

Az milyen agyafúrt szélhámosság lenne, hogy a fogorvos titokban ráfest egy lyukat a fogadra, megmutatja egy tükörben, hogy elhidd, aztán eljátssza a fúrást és tömést, hogy kiszámlázhassa. Két éve volt egy fogtömésem, és most megkértem a fogkövest orvost, hogy nézzen rá, hogy nem rohad-e tovább a környéke, de nem sikerült megtalálnia sem, hogy hol van a tömés.

Romlott a szemem az optometrista barátom legutóbbi vizsgálata óta, és 2 év múlva szemüveg is kell, de 5-ből 3 betűt így is el tudtam olvasni abból a legalsó sorból, amit még senkinek sem sikerült. Ez érthető is, hiszem mindent megteszek annak érdekében, hogy romoljon a szemem, mert az egész életem vagy a monitor, vagy egy könyv, vagy egy festés alatt álló minifigura meredt bámulásából áll, egészségtelen alvásmintázattal.

Vásárfia: 6 méternyi USB hosszabbító (billentyűzet ágyból; vezeték nélküliben nem tudok világítósat, vagy ha létezik is, nagyon zabálhatja az elemet), 2,5 méter audiokábel hosszabbító (a fejhallgató mikrofon és a hangkártya összekötéséhez), 4 ergonomikus egéralátét párnázott csuklórésszel (ebből hármat karácsonyra szétosztok), és felszedtem a fénymásolószalonban a 3 kötetnyi diplomakötött játékszabályaimat (ezt két kötetre terveztem, de az egyiket 570 oldalasra sikerült szerkesztenem, ami túl vastag lett volna, hogy meg tudják csinálni, ezért el kellett feleznem, sajnos strukturálisan elég logikátlanul a nyomtatási sajátosságok miatt.).

Magányra gyúrok, hogy edzett legyek öregkoromra.

Azt érti valaki, hogy egy melegorgián miért lehet megtiltani a gumihasználatot? Mindenkinek volt aznapi negatív HIV tesztje, vagy ezek mind idióták?

Marketing matematika: a 4,2 kerekítve 5.

 

Vettem hangszórót a számítógéphez, ami azért kellett, mert az eddigin nem volt fejhallgató bemenet. Vettem mikrofonos fejhallgatót is. Mindezt azért, hogy a kollégák 3 havonta egyszer fel tudjanak hívni VOIP. 

A hangfal halkan zúg, fejhallgatóval hangosabban, úgyhogy mérges vagyok.

 

A): elállok a vásárlástól, visszaviszem a boltba, beszámíttatva az árát veszek másikat, amiről nem fog kiderülni, hogy zúg-e, amíg ki nem próbálom. Azt is el kell kerülnöm, hogy energiatakarékos automatika legyen benne (az eszköz alvó állapotában inputot kapva elvész az első hang, és arra pont szükségem van, ha a cseten keresnek a kollégák, miközben pl. alszom), vagy olyan részein legyen agresszív LED fény, amit nem lehet leragasztani* (pl. tekerős hangerő-szabályozó mögött), és ezek egyre gyakoribbak. Középkategóriában 15-30 ezer Ft.

 

B): veszek audiokábel hosszabbítót, aminek egyik vége a hangkártya, a másik vége felváltva a régi hangfal vagy a fejhallgató, amelyikre éppen szükség van, kényelmesen cserélgethető módon az asztalon. 4-5 méternyi kábel a fejhallgató hosszabbításhoz ugyancsak hasznos. 1000 Ft.

*Leragasztottam fekete szigetelőszalaggal minden ilyen feleslegesen világító dolgot a háztól a monitorig. Ezek nélkül is rájövök, hogy be van-e kapcsolva az adott eszköz, anélkül, hogy állandóan a szemembe vakítana.

Egérfogás fail: a padlásra tett egérfogóról eltűnt a szalonna, de a csapda nem aktiválódott, mert rozsdás szar. Viszont leesett a mindenfajta nyitómechanika nélküli padlásajtó, amit alulról akartam fellökdösni a kinyitáshoz, és emberfeletti reflexeimnek hála megúsztam kisebb karcolásokkal, de a tegnap kitakarított fürdőszobát ellepte a lehulló kosz. Ha valaha filmet készítek, lesz benne egy ilyen jelenet a balfasz szereplővel.

Köszönöm a jól targetált hirdetést. Nem megyek ugyan sehova, de majd itthon elhordom.

Szívmelengető, hogy lájkolgatják az eladásra kínált dolgaimat, de azzal nem megyek semmire.

Dzsungelkannibál filmek, második felvonás

Ruggero Deodato és Umberto Lenzi között nyilatkozatháború zajlott arról, hogy melyiküket kell a kannibálfilmek atyjának tekinteni. Lenzi szerint azért őt, mert a The Man from the Deep River több évvel korábbi azoknál, amiket Deodato forgatott. Deodato válaszul azzal érvelt, hogy nem is látta az említett filmet, viszont alapos elméleti felkészüléssel állt neki a sajátjaihoz, és az ő hatására indult el a kannibálfilm trend. 

Il paese del sesso selvaggio (aka The Man from the Deep River, Umberto Lenzi, 1972): John, a jóképű szőke fotós (Ivan Rassimov, 1938-2003) Thaiföldre utazik fotózgatni. Miközben csónakkal kirándul a folyón, a bennszülöttek fogságába esik, akik a falujukba hurcolják. Mivel épp búvárkodott, azt hiszik, halember. Megismerkedik egy barátságos, időnként felöltözött bennszülött lánnyal (Me Me Lai), Marayával, a törzsfőnök lányával, aki elkéri Johnt rabszolgának, hogy ne öljék meg - nem világos, miért akarták egyáltalán megölni, de minek is mindenre ürügyet találni? John addig javítja társadalmi státuszát, hogy ő is jelentkezhet kérőnek, amikor Maraya férjet választ. A falusiaknak sok idióta rituáléjuk van, a férjválasztás is egy ilyen rafinált sexploitation ötlet: a legények a falba vágott lyukon keresztül megtapogatják a kendőzetlen leányt, és akinek a tapintása a legjobban tetszik neki, ahhoz megy hozzá. Természetesen John nyer, mert stratégiai távlatokban gondolkodik: a tompa agyú falusi bugrisokkal ellentétben udvariasan Maraya kezét fogja meg, hogy ettől a lány meghatódjon, majd a házasság után annyit dughatja, amennyit akarja.

Me Me Lai (1952 -)

Egy screenshot Me Me Lai arcáról is, nehogy kéjenc disznónak tűnjek.

Ultimo mondo cannibale (aka Jungle Holocaust, Ruggero Deodato, 1977): a fülöp-szigeteki őserdőben kényszerleszáll a kisrepülő. Egyik utasa, Harper hamarosan magára marad, majd elfogják a szadista kannibálok, és a barlangjukba hurcolják. Érdeklődnek az öltözéke, a karórája és a pöcse iránt. Az utóbbit nem annyira értem, talán amiatt, mert nekik kisebb van. Bezárják, gusztustalanságokkal etetik, és komisz kannibálgyerekek lepisálják. Megismerkedik egy barátságos topless bennszülött lánnyal (Me Me Lai), aki csak a szerelem nyelvén tud kommunikálni vele ( = kiveri neki). Megszöknek, menekülnek, romantikus jelenet ( = ...), és innentől egy ideig mintha felváltva osztozkodnának ugyanazon az ágyékkötőn, de később egyszerre mindkettőnek is lesz. A kannibálok nemi aránya olyasmi, mint Aprajafalván a törpöké, úgyhogy nem csoda, hogy mérgesen üldözőbe veszik őket.

Massimo Foschi (1938 -), nem "foscsi", hanem "foszki", és Me Me Lai.

Paradiso infernale (aka The Green Inferno, Antonio Climati, 1988): nem is kannibálfilm, hanem egy lagymatag dzsungelkaland, amiben a 4 fős főszereplő csapat elindul felkutatni egy eltűnt professzort, továbbá segítik a bennszülötteket a gonosz kincsvadászok ellen. Olyan izgalmak történnek, hogy visszalopják az eladott hidroplánt, a kocsmában békákat futóversenyeztetnek a vendégek, a folyóban az egyik kísérőjük seggébe beúszik egy hal, amit a nerd fickó kivesz neki, vagy a csapathoz tartozó nő mérgezést szenved, és az indiánok meggyógyítják alternatív terápiával. A topless bennszülött lány itt egy olasz-afrikai amatőr színésznő, aki nem hasonlít az indián statisztákra. Jó 80-as szintizene. "He's an anthropologist, he knows everything about animals".

The Green Inferno (Eli Roth, 2013): az egyetemista lány csatlakozik egy természetvédő aktivista csoporthoz, és számomra érthetetlen módon vonzódik a csoportot irányító seggfejhez. Elutaznak Peruba, hogy ott tiltakozzanak az erdőirtás ellen, hogy megvédjenek egy őslakos falut. Aztán természetesen lezuhan a kisrepülő az erdő fölött, a kannibálok megölik/elfogják őket, mert muszáj volt ugyanúgy felöltözniük, mint az erdőirtó munkásoknak. Szadista kivégzések és egyetemistaevés történik, illetve az aktivisták vezetőjéről kiderül, hogy manipulálta őket gazdasági érdekekből, és nagyobb seggfej az eddig gondoltnál is. Álszent amerikai film: gyilkosság és gusztustalankodás lehet, topless bennszülött lány és egyéb fontos sleazy jelenetek nem, leszámítva a végefelé a főszereplőnek az élvezhetetlenségig óvatos kamerakezeléssel felvett meztelen kikötözéses jelenetét. Szégyen, hogy ilyen filmeket is lehet csinálni! Fun fact: a forgatási helyszínül szolgáló faluban a bennszülött statiszták közül még senki sem látott filmet, nem értették, mi ez az egész, úgyhogy Roth levetítette nekik a Cannibal Holocaustot, ami tetszett neki, és azt hitték, vígjáték.

Laikus nyelvészet rovat:

Van az a vélemény, hogy a legoptimálisabb szó mint felsőfokú melléknév értelmetlen, hiszen alapfokon az optimális is már azt jelenti, hogy a legjobb. Akkor a legoptimálisabb azt jelenti, hogy leglegjobbobb? Talán nem.

A melléknevek fokozásának két használata is van. Az egyiknél a felsőfok jelenti a megugorhatatlan szintet, amivel szabályszerű kijelentéseket lehet tenni, pl. a legnagyobb kétjegyű szám a 99.

A másiknál a melléknév alapfokon is egy idealizált jelentést hordoz, és felsőfokkal azt a dolgot jelöljük, ami a legjobban megközelíti azt. Pl. piros. Van három almám, közülük a bal szélső a legpirosabb, bár még mindig nem annyira, mint amilyen a színskálákon a tökéletes piros. Itt a piros többet jelent, mint a legpirosabb. Ehhez hasonlóan a legoptimálisabb is jelentheti azt, hogy kevesebb, mint az optimális, de ez áll hozzá a legközelebb a rendelkezésre álló lehetőségek közül.

Nem tudom eldönteni, hogy ez értelmes poszt volt-e.

Átmeneti visszatérésben vagyok a facebookon, hogy egyrészt megpróbáljak eladni saját szerkesztésű dokumentációkat a kedvenc társasjátékaimhoz, másrészt hogy könnyebben értesüljek a szezonális árleszállításokról. Az újfajta facebook user interface legösszezavaróbb része az, hogy amikor egymásnak kommentelgetnek az emberek, annak van kisebb betűvel a neve, aki a kommentet írja, és annak van naggyal, akit csupán megemlítenek, és ez annyira antiintuitív, hogy állandó gondolkodást igényel felfognom, hogy ki írt kinek.

Mai témánk a kannibálfilmek. Sokkoló meztelenség és erőszak!

Cannibal Holocaust (Ruggero Deodato, 1980): egy amerikai professzor elutazik az amazóniai őserdőbe, hogy felkutasson egy eltűnt 4 fős filmstábot. Megtalálja egy csontkupacban a kamerájukat, és innentől részben found footage a film, bemutatva a nem túl szimpatikus stáb tevékenységét, pl. egy falu felgyújtását, hogy izgalmasabb legyen a dokumentumfilmjük. A helyi kannibálok aztán bosszúból megeszik őket. Deodatót a film megjelenése után letartóztatták közszeméremsértés és gyilkosság vádjával. A színészeivel arról szerződött, hogy 1 évig bujkáljanak a bemutató után, hogy hihetőbb legyen a haláluk. A bíróságra mégis be kellett hívnia őket, hogy igazolja, hogy élnek. Deodato utólag mélységesen megbánta a filmben látható valódi állatöléseket.

SZTÁRPLETYKA! Amikor a "gonosz stáb" két tagja, Carl Gabriel Yorke és Francesca Ciardi a szexjelenetüket próbálták el, Ciardi azt javasolta, hogy menjenek be az erdőbe igaziból is csinálni, legalábbis Yorke szerint, aki visszautasította a lehetőséget azzal, hogy van barátnője. Ciardi viszont azt nyilatkozta, hogy a szexjelenetük valóságos volt ("not simulated" = becsusszant neki), és a forgatás idején szeretők voltak.

Az egyik jelenetben megbüntetnek egy műpénisszel egy házasságtörő indián nőt, aki teljesen sárral van fedve, de így is látszik, hogy európai. Magyarázata, hogy a stábhoz tartozó öltöztetős lánnyal (Lucia Costantini) vették fel, mert nem találtak rá helyi jelentkezőt:

A professzort alakító Robert Kerman egy pornószínész volt, aki szeretett volna ezzel betörni a mainstream filmek világába, de pont nem sikerült, úgyhogy vissza kellett mennie pornózni :(

 

A professzor a folyóban tisztálkodik, amikor barátságos helyi lányok mennek oda ismerkedni. Egyikük láthatólag "kezet fog az elnökkel". A lányokat egy környékbeli kuplerájból bérelték fel a jelenethez.

 

A film ikonikus jelenete egy karóba húzott indián nő hullája, amit sajnálkozva talál meg a stáb, miközben ők ölték meg (mármint nem Deodato, hanem a filmen belüli gonosz stáb), és a filmes posztereken gyakran látható lerajzolva. A statiszta egy rejtett biciklinyergen ül, és a szájával tartja a karó felső részét. Kicsit elrontották, mert az alsó és a felső rész nincs egyenes vonalban.

A professzort kísérő jóvágású mesztic nyomolvasó (majdnem szóvicceltem vele, hogy mesztelenic, de ez egy komoly hely), Miguel faszjelenete, küldöm Adri kommentelőnek, és mindenkinek, aki szereti:

Terreur cannibale (Alain Deruelle, 1980): rendkívül olcsó és béna kannibálfilm. Két tolvaj és női bűntársuk elrabolnak egy kislányt, és a dzsungelbe mennek vele, ahol kannibálokkal találkoznak, ami szerencsétlen következményekkel jár számukra. A "dzsungel" valami európai erdő, arra tippelnék, hogy a francia riviéra környéke, ahol fehér statiszták a kannibálok, némelyiken a korszakban divatos diszkóbarkó van, meg előfordul egy-két tornacipő is rajtuk. A cselekmény borzasztóan vontatott. A színészek amatőrök. A kannibálok mindig táncolnak, helybenjárással. A cuki óvodás kislányt nem traumatizálja, hogy a közelében megeszik az elrablóit, inkább összebarátkozik a tornacipős kannibálgyerekekkel - nála nagyobb fiú statiszták, nem valami hiteles az örömük, hogy játszhatnak vele. Véres jelenet elég kevés van, biztos sokba kerültek volna a szükséges vizuális trükkök. Az olcsóság tovább volt fokozva azzal, hogy ugyanezekkel a díszletekkel, színészekkel és statisztákkal rögtön leforgattak egy másik kannibálfilmet is (Mondo Cannibale). A cannes-i bemutatón a közönség sokat nevetett a filmen, amiben egyébként semmi szándékos humor nincs, majd a producer a rendezőt kihívta a színpadra azzal, hogy "itt van az ember, aki ezért a szarért felel". Kínos. De azért van benne pár másodpercnyi értékes rész is, mint öncélú dézsás fürdés, és megevés előtti fához kötözés:

Cannibal Ferox (Umberto Lenzi, 1981): néhány antropológus elmegy az amazóniai őserdőbe, ahol ellenséges indiánokkal és két menekülő fehéremberrel találkoznak. Később kiderül, hogy a két pasas smaragdokat keresett, és azok holléte iránt érdeklődve kínozták az indiánokat. Az indiánok ettől kicsit idegesek lettek, és elfogják a csapatot, hogy bosszút álljanak. Van kasztrálás meg egy kampós mell-lógatás, amiről el kell ismerni, hogy jól implementált trükk. Legfeljebb abba lehetne belekötni, hogy kőkorszaki technológiával nem lehet fémeszközöket előállítani, de megmagyarázhatjuk, hogy találták valakinél, akit korábban megettek.

8 mm 2 (J.S. Cardone, 2005): ennek semmi köze a 8 mm-hez, csak a forgalmazó Sony úgy döntött, ezzel a címmel eladhatóbb lesz - végül azt érték el vele, hogy az átverés miatti csalódottságukban jobban lepontozták a nézők a filmet a kelleténél is. A Budapestre helyezett amerikai diplomata és menyasszonya meglesik a meztelenül úszkáló Risát (ejtsd: risza, ha nem is magyar, de legalább beszélő név; Görög Zita) valamelyik híres fürdőben, amit nem ismerek fel, mert sosem jártam még fürdőkben, és később véletlenül találkoznak vele egy diszkóban is, aztán hazaviszik megdugni. Másnap valaki zsarolja őket az eseményről készült fotókkal, pénzt követelve. Van pár mellékszereplő, akik megpróbálnak magyar akcentussal beszélni angolul (egyáltalán nem meggyőzően), mintha helyi lakosok lennének, aztán amikor magyarul mondanak három szót, az meg érthetetlenül angol akcentusú. Szar lehet úgy élni, hogy egy nyelvet se beszél tisztán az ember.

 

Görög Risza hátulról,

elölről,

 

 

alulról.

Jogos lenne az a vád, hogy sosem gondolok a női blograjongókra az ilyen képekkel, úgyhogy itt van egy a férfi főszereplő Johnathon Schaech végbeléről is (állítólag a nők szeretik a férfiseggeket):

Double Target (Bruno Mattei, 1987): Bruno Mattei neve is garancia a szarra, egy szándékolatlanul vicces dzsungelakciófilm, olasz-fülöp szigeteki Rambo II exploitáció. A vietnámi veterán kommandós Ross (Miles O'Keeffe) sikertelenül kéri a nagykövetségen, hogy kivihesse Vietnámból a félárva sorsra jutott fiát. Minden idők legfőnökibb telefonálása a vietnámi diplomatáé:

 

Ezután belökdösik a nagykövetség alagsorába, ahol találkozik két ellenséges fehéremberrel, megveri az egyiket, majd távozik. A két fickó megbeszéli egymás közt, hogy Ross nehogy rájöjjön, hogy ők kicsodák, közben az előbb szólították tovarisnak az egyik mondat végén.

(Itt van az a klisé, ami engem legalább 30 éve rohadtul zavar, mert tökéletesen életszerűtlen: van egy bizonyos nemzetiségű karakter, legyen pl. spanyol, de tud angolul, és beszélget C2 szinten az amerikai / angol főszereplőkkel, de a beszédében következetesen megmarad a saját nyelvénél a legegyszerűbb nyelvi elemeknél, mint a megszólításoknál, köszöntéseknél, köszönéseknél, pl. "mit óhajt, señor?". Ennyire nem lehet nehéz megjegyeznie angolul azt, hogy "uram", vagy "jó napot". Ha egy orosz beszél, az meg mindenkit tovarisnak fog szólítani.)

Közben a CIA megbízza, hogy Vietnámban csináljon valami titkos akciót (nem sikerült rájönnöm, hogy pontosan mit, igazából nincs is jelentősége, csak az a lényeg, hogy legyen lövöldözés és robbanás), és az kapóra jön neki a gyerek megtalálásához is. Amikor a vietnámi partoknál kiúszik a tengeralattjáróból, pont egy őrcsónak mellett bukkan fel, és majdnem lelövik, de ekkor egy cápa felborítja a csónakot. Huh, ez mázli volt! Később találkozik a gyerekkel, aki egy durcás kis geci, nem örül neki. Spoiler: a végére örülni fog neki, már nem is akarja megölni. Ross találkozik egy belga katonával a dzsungelben, barátok lesznek. Szereznek szovjet egyenruhát, és ketten bemennek egy katonai bázisra, ahol nem értik, hogy mit mondanak nekik oroszul. A jelen levő vietnámi katonák viszont mindig angolul beszélnek. Miután lebuknak, lövöldözés és üldözés veszi kezdetét. Felülnek egy motorra, amivel kicsit lassabban mennek, mint ahogy én gyalogolok, és elmenekülnek vele a folyópartig, ahol fejest ugranak. A mögöttük 5 méterrel rohanó szovjet speciális katonai alakulaton kifog az a helyzet, hogy hőseink a víz alatt vannak, és mivel nem várnak fél percet, hogy az előbbiek feljöjjenek levegőt venni, csalódottan feladják az üldözést. Az már tényleg bunkóság lenne, ha abba is belekötnék, hogy a ruszki-vietnámi katonák amerikai AH-6-os helikopterekkel röpködnek - tegyük fel, hogy még a háborúban zsákmányolták őket. Van egy szőke nő is, itt az nem volt világos, hogy egy Vietnámban állomásozó ügynök, vagy egy hajóskapitány véletlenül jelen levő lánya (miután a kapitányt lelövik a vietkongok, a nő másodpercekig gyászol, később apuka szóba sem kerül - ez egy toxikus apa-lány kapcsolat lehetett). Szóval ezek mennek másfél órán át.

Egyébként az kinek és miért volt hasznos, hogy Fekete László sok évig nehéz súlyokat emelgetett és malomköveket hajigált? Van olyan piaci igény, hogy "László, nagyon útban van a kertünkben egy malomkő, a helyére akarunk ültetni sárgarépát, mennyiért vállalod, hogy kicsit odébb dobod"? És nem lett volna sokkal egészségesebb és biztonságosabb mondjuk egy targoncával megemelni 290 kg-ot?

Elég makacs ez a gulyásleves sztereotípia, mintha itt tényleg heti ötször azt enné mindenki. Én például nem is tudom, hány éve nem ettem olyat.

The Day Time Ended (John 'Bud' Cardos, 1979): siralmasan rossz sci-fi egy családról, akik a sivatagba költöznek, ahol a házukban repülőcsészealjak és kis emberkék jelennek meg, aztán odakint két őslényszerű valami harcol, mert visszament a ház az időben vagy mi, végül találnak egy futurisztikus várost. A főszereplő nagypapa Jim Davies (1909-1981), azaz az öreg Jock a Dallasból.

The Deadly Spawn (Douglas McKeown, 1983): horror sci-fi; meztelencsigaszerű, sokfogú, emberevő földönkívüli lények támadnak egy kisvárost. A horrorrajongó kisfiú elbánik velük. Kötelező nyugtalanító befejezés.

Conan the Barbarian (Marcus Nispel, 2011): ez a Conan filmadaptáció eddig valahogy elkerülte a figyelmemet. A barbárt itt Jason Momoa (1979 -) alakítja, aki jobb, mint Schwarzenegger volt: egyrészt van mimikája, másrészt mozgékonyabb, amikor akció van. A látványvilág jó (a forgatási helyszín Bulgária volt), de a történet túl sekély, nem érdekelt különösebben egyik szereplő sem. Felbukkan még benne Ron Perlman és Rose McGowan mint nagyobb nevek. Conant én olvasni szeretem, minden film és sorozat béna volt eddig belőle, nem tudtak élő, összetett világot ábrázolni.Vagy nem is akartak, mert elég, hogy legyen kardozás.

The Pit and the Pendulum (Stuart Gordon, 1991): 1492-ben, Toledóban a jó kinézetű pékné (Rona De Ricci) beavatkozik, amikor az inkvizíció korbácsol egy gyereket, mire a fanatikus inkvizítor szerzetes (Lance Henriksen - brutálisan profi színész) rápillantva "megkísértődik", és lecsukja kínzási meg hasonló célokból. A pék szabadító akcióba lendül. Egyrészt ügyes, hangulatos film jó színészekkel, másrészt komolytalanítják a szórakoztató célú, hihetetlen, kalandfilmes akciójelenetek.

 Rona De Ricci (1961 - ), valamiért ez volt az utolsó filmszerepe, pedig komolyan vehette a színészetet, mert tanulmányai is ez irányúak voltak.

Lance Henriksen (1940 - ), a forgatás alatt csak kenyeret és vizet evett, és a felvételen kívül sem lépett ki a szerepéből, ezzel a frászt hozva a stábtagokra. Ő volt továbbá Bishop, az android az Alien-filmekben, már csak emiatt is szeretem.

Che? (aka What?, Roman Polanski, 1972): szürreális vígjáték. A világjáró naiv amerikai lány Nancy (Sydne Rome) éjszaka utazik autóstoppal az olasz tengerparton, három olasz társaságában. Meg akarják erőszakolni, de az egyikük elveszíti a szemüvegét, ezért tévedésből elkezdi seggbe erőszakolni a másikat, és a kavarodásban Nancy kereket old, és bemenekül egy közeli villába. A következő pár napot itt tölti, csupa bizarr személlyel találkozva, például az exstrici Alex (Marcello Mastroianni), aki szadomazo szerepjátékokba vonja be Nancyt. Cselekmény nincs különösebben, de a látványvilág a tengerparti villával, a retro berendezéssel, és a kb. mindvégig vagy póló, vagy nadrág, vagy mindkettő nélkül mászkáló Sydne Rome-mal ezt kárpótolni tudja.

Sydne Rome (1951 - ), Amerikából került át Olaszországba, filmekben és férfimagazinokban sokszor mutatta meg a... tehetségét. Sokáig kénytelen volt szép nőként élni, aztán erre idősebb korában megoldást talált azzal, hogy plasztikai sebészeti katasztrófát csinált magából.