Against All Odds (Taylor Hackford, 1984): Egy lesérült focijátékost (Jeff Bridges) kiraknak a csapatból, és megbízza a maffiózó haverja (James Woods), hogy találja meg a lelépett barátnőjét (Rachel Ward). A barátnő egyébként a focicsapat tulajdonosának, egy gazdag, gonosz néninek a nevelt lánya. A lány Mexikóban bujkál, de a focista hamar rátalál. Összejönnek! Elfogadhatóan jó thriller, a mexikói jelenetek szépek, különös hatást adva az alatta játszott baljós zenével.

Caccia alla volpe (Vittorio De Sica, 1966): Vígjáték. A börtönbüntetését töltő rafinált szélhámos Aldo (Peter Sellers) megszökik, hogy helyretegye az állítólag az utcán dolgozó húgát (Britt Ekland), aki valójában csak filmben szerepel. Közben történik Kairóban egy gyémántrablás, és a rendőrség kikövetkezteti, hogy egyedül Aldo olyan zseniális egész Európában, akit megkereshetnek az elkövetők, hogy eladják neki az árut. Aldo filmrendezőnek adja ki magát, hogy lerázza a rendőrséget, és készít egy szar filmet egy tengerparti faluban. A régi olasz poénkodás szerintem manapság nem igazán érdekes, de az látszik így is, hogy Peter Sellers egy lehengerlően jó komikus színész volt.

Peter Sellers (1925 - 1980)

Gloria Mundi (Nikos Papatakis, 1976): Egy színésznő (Olga Karlatos) gyakorol a szerepére egy filmben, amiben arab terroristát alakít, akit kínoznak a katonák. Hogy hiteles legyen a sikoltozása, otthon cigarettával égeti magát és árammal rázza a mellét és a punciját. A fölötte lakó szomszéd egy korábban kínzásokkal foglalkozó katona volt, és hallja mindezt, és azt hiszi, direkt vele szórakoznak. A nő közben tényleg terrorista is, aki robbantani készül. Elég művészi, elég nehezen követhető, színházba jobban illő drámai kiabálásokkal. Karlatos jól tud őrülten meredni.

 

Olga Karlatos (1945 - ), görög születésű olasz színésznő, főleg horrorfilmekben szerepelt. A filmezésből való visszavonulása után jogot végzett, és azóta is Bermudán dolgozik jogászként.

E per tetto un cielo di stelle (Giulio Petroni, 1968): spagetti western, többnyire könnyed humorral, néha gyilkosságokkal. Adták a magyar tévében is Tetőnk, a csillagos ég címmel. A szélhámos Billy (Giuliano Gemma) összebarátkozik egy együgyű cowboy-jal, akit közben igyekszik állandóan átverni. Billyt üldözi egy csapat bandita. Billy amerre jár, kitalál valami átverést, amivel lehúzza a helyieket. Az elég jó poén volt, hogy kamu távíró állomást is üzemeltetett, és pénzért elmorzézta a lelkes parasztok üzeneteit.

 

Giuliano Gemma (1938 - 2013), a spagetti westernek sztárja

Uncle Tom's Cabin (Al Adamson, 1977): A Tamás bátya kunyhója regény 1964-es szentimentális filmadaptációjának (rendezte: Géza Von Radványi) extra jelenetekkel kibővített blaxploitation változata. Ilyenek például egy visszafogott interracial dugás, vagy egy meztelen néger halálra kínzása, és szájbarágós dialógusok arról, hogy a rabszolgaság szörnyű, és minden ember egyenlő.

Gotcha! (Jeff Kanew, 1984): Két amerikai egyetemista barát elutazik Európába, az egyikük a laza csajozógép, a másikuk a lúzer, akivel senki sem akar járni (Anthony Edwards). Aztán Párizsban találkozik egy jó nővel (Linda Fiorentino), akivel dugnak, majd szerelmesek lesznek. A nő kitalálja, hogy menjenek Berlinbe, onnan meg Kelet-Berlinbe, mert futárkodik valamit. Akció-kém-thriller lesz a sztori! Klisé: amerikai egyetemi előadáson ha valaki beszélget a mellette ülővel, a professzor a nevén szólítva megalázza valami leoltó szöveggel, amin mindenki nevet.

Ha jól értelmezem a trackinget, napok óta próbálják kézbesíteni a csomagomat egy hasonló nevű osztrák településen. Itt többen is sikeresen együttműködnek a hülyeségben.

A 60 ezres település egyetlen SZTK rendelőjében egyetlen bőrgyógyász dolgozik, és az is benne van valami ezoterikus-átverős csapatban.

Jövő héten szaby, de a felét filmsztárkodni fogom. Ezúttal svájci rendőr szerepben leszek látható egy újabb akciósorozatban, aminek a megnézésében erősen bizonytalan vagyok.

• További értelmetlen önjellemzés: "normális értékrendem van". Az a sejtésem, hogy mindenki a saját értékrendjét tartja normálisnak, úgyhogy ennek nincs információértéke.
• A követelőző - szabályalkotó nők egyik tipikus témája, hogy hogyan szabad velük elkezdeni beszélgetni. Van, aki megtiltja, hogy például azzal kezdje a szerencsétlenül járt férfi a beszélgetést, hogy "Szia", "Hogy vagy?" stb. Személyre szabott verssel kell nekik készülni? Vagy valami frenetikus viccel, amit egyébként még soha senki más nem hallott? 
• Kinézetre elég alsó kategóriás nő: "Akarj engem!". Lehet, tényleg vannak olyan tulajdonságai, melyek miatt lehetne őt akarni, de megint itt jön be a semmilyen, szar önprezentáció problémája. 
• Van valami nokedliszaggatásra vonatkozó vicc, amit rajtam kívül látszólag mindenki ért.
  

Tindert tologatok, de szándékosan kerülöm, hogy bárkivel is meccselődjek, csak egyfajta társaságpótló játék, amíg meg nem unom.

• Frissítették a rendszert, többé nem tudom trükkösen megnézni azoknak a blőrözetlen fejét, akik lájkoltak. Kár, pedig milyen nagyra voltam magammal, hogy erre rájöttem.
• Valamennyire kiismertem a többi felhasználó profiljait elém tevő algoritmus működését, és jó eséllyel meg tudom mondani, hogy engem ki lájkolt, anélkül, hogy én lájkolnám. Ennek az volt a fő módszere, hogy nem a lájk - kidobás választási dichotómia mentén lépegetek, hanem azt figyelem, mi történik, ha frissítem a böngészőt:

Az alkalmazás indításakor mindig egy "sztár" látható. Egy olyan csaj, akit a kinézete miatt sok ezren lájkolhattak már, a rendszer backend részében elrejtve kapott egy magas népszerűségi pontszámot, és kedvcsináló funkcióval jelenik meg. De annak az esélye, hogy én is elé kerülök, igen csekély, és annak, hogy lájkol is, gyakorlatilag nulla. Női userek valószínűleg az ilyen konditermes-bikinis cicusok helyett gazdag, megnyerően borostás cégvezetőket és doktor urakat látnak sztárnak. A sztár után a második szokott lenni az, aki minket lájkolt, és még ha cserélődik is a sztár a frissítéskor, a második helyezett nagyon gyakran stabilan ott marad. A második helyezett továbbá átlagosabb (vagy éppen - elnézést - rondább) küllemű, gyakran olyasféle szöveggel, amin látszik, hogy hozzánk valamilyen módon hasonló, és ez befolyásolta őt a lájkolásunkban.

• Ha nem tévedtem sokat a fenti módszerrel, akkor többnyire olyanoknak szoktam tetszeni, akiknek sem a külsejük, sem az önprezentációjuk nem fog meg. Ez elég természetes is, mert aki kevésbé izgalmas, az rákényszerül, hogy kevésbé válogasson. A külső jelentős részben a genetikai lottón múlik, de ha valaki nem is próbál érdekes lenni, akkor nem várhatja el, hogy figyelmet kapjon. Ez egy piactér, ahol a sztároktól eltekintve az embernek energiát kell fektetnie önmaga eladásába, és nem vagyok elnéző azokkal, akik ebben lusták vagy fantáziátlanok. Egyébként a sztárok is fektettek bele energiát, mert a szokásosnál profibb minőségű képeik szoktak lenni, épp csak a szöveggel nem kell bajlódniuk a figyelemszerzéshez. Az érdekessé válás megoldása nem a képek nagy számában rejlik, hanem abban, hogy mindegyik valami másról szóljon velünk kapcsolatban, egy-egy oldalunkat megmutatva, a lehető legkevesebb művi pózolással. Emiatt azt is utálni szoktam, ha van valakiről 5-6 alig különböző arckép, ugyanazzal a begyakorolt műmosollyal. Semmi értelme, az első után már nem hordoz információt. Az igazi kedvencem az, amikor megjelenik az önirónia ezeken, pl. egyszer valaki épp beleesett a vízbe a sup deszkáról vagy miről, illetve amikor mer valami mókás arckifejezést is ölteni legalább az egyik képen a szorongóan perfekcionista fotómosolyok sorozata helyett.
  
• A bemutatkozó szövegeket szeretni szoktam, de ami csak elvárásokról, követelőzésről, szabályokról szól, az ellenszenvet kelt. Sok esetben bizonyára az idióta, tiszteletlen férfiak miatti frusztráció lehet az oka ennek az arrogáns stílus kialakulásának, ennek ellenére számomra kuka mindegyik ilyen.
  
• Dagicsaj trükk: felülről fotózott arc, hogy keskenyebbnek tűnjön. Akiből nyaktól lefelé nem látszik semmi, az is dagigyanús.
  
• A kutyakultusz tovább erősödött, esetleg a pandémia miatt. A kutya az új gyerek: egy nőnek vagy van már, vagy majd akar. 
• Ezzel szemben elég ritkává váltak a macskások.
  
• Be lehet jelölni legfeljebb 5 címkét egy adott listából, hogy mik érdeklik az embert. Meg vagyok döbbenve az "olvasás" népszerűtlenségén. Amikor régen egy könyvesboltban voltam diákmunkás, megfigyeltem, hogy a könyveket megrendelők 90%-a női név volt, ezért azt hittem, hogy legalább a nők szeretnek olvasni. Kiábrándító módon ennél sokkal gyakoribb a "Netflix" és a "vígjáték" címke.
  
• Aki értelmesnek jellemzi magát, arról paradox módon tudni fogom, hogy nem az. Ugyanez fennáll a humorosra is. Ezek olyan tulajdonságok, amikről csak megfigyelő környezet dönthet, úgyhogy nincs értelme használni őket önjellemzésre.
  
• Meglepő módon volt a kedvelőim közt egy szexpartnert kereső, értelmesebb szöveget összeállító nő is, aki még csak nem is prosti. Három fotója van: egy a nyak-váll részéről, egy a bokájáról, és egy a keresztbe tett lábairól, felülnézetből. Az arcát nem vállalta, de az előbbiekből elégségesen látszik, hogy nem lehet kimondottan csúnya. Szerintem a bemutatkozó szövegem miatt, ami egy-egy elemében átfedésben volt az általa sorolt elvárásokkal, és az szokatlan szempont, mert ugye praktikusan inkább külső alapján kellett volna válogatnia erre a célra.
  

Merci la vie (Bertrand Blier, 1991): két fiatal nő összebarátkozik, az egyikük egy promiszkuid nemibetegség hordozó (Anouk Grinberg), a másikuk egy (eleinte) szűz egyetemista (Charlotte Gainsbourg). Van még benne nőgyógyász (Gérard Depardieu) és náci tiszt (Jean-Louis Trintignant). Nekem a munka utáni esti agyam kevés volt hozzá, hogy értsem, mi a fene történik itt kb. a film első harmada után, annyira túltolták az abszurd szellemeskedést és ide-oda ugráló idősíkokat. Egyszer valaki kifakad benne, hogy hogyan lehet most AIDS, ha még csak a második világháború idején vagyunk.

Day of the Assassin (Brian Trenchard-Smith, 1979): felrobbantanak egy hajót a mexikói partoknál, és felbérel egy gazdag ember egy zsoldosféle formát (Chuck Connors), hogy szerezzen meg egy papírdarabot, ami a hajón volt. Ebben konkurálnia kell néhány további kincsvadásszal. Nagyon tré akciófilm, sok mácsóskodás, cselekmény nincs.

Chuck Connors viszont érdekes figura volt. Szegény családban született New Yorkban, majd kb. 2 méter magasra nőtt (állkapcsa elég karakteres, ezek így együtt akromegáliára utalnak szerintem, növekedési hormon rendellenesség). Aztán baseballozott, aztán a II. világháború idején síoktató és tankos kiképző katona volt, aztán megint baseballozott és kosárlabdázott, aztán felfedezte egy sportrajongó filmes, és onnantól westernekben kezdett szerepelni. Hősöket és gonosz figurákat egyaránt gyakran alakított. A republikánusok lelkes támogatójaként bejárása volt a Fehér Házba, összebarátkozott Richard Nixonnal és Ronald Reagennel. 1973-ban az országba látogató Leonyid Brezsnyevvel is nagy cimbora lett, és még abban az évben ő is ellátogatott a Szovjetunióba, ahova ajándékba vitt a westernrajongó Brezsnyevnek két gravírozott Colt revolvert. A 70-es évek elejéig az Amerikai Alkohol, Dohány és Lőfegyver Hivatal szóvivője volt, és napi három doboz cigit szívott. A hetvenes évek közepétől azonban lecsökkentette napi egy szálra, és dohányzásellenes aktivista lett. Halálát tüdőrák és tüdőgyulladás okozta.

Chuck Connors (1921 - 1992)

Quando Alice ruppe lo specchio (Lucio Fulci, 1988): komikus elemekkel átszőtt olasz horror. Egy sikertelen szerencsejátékos gazdag, testi hibás nőkkel ismerkedik össze, hogy megölje őket.

Campfire Tales (William Cooke, Paul Talbot, 1991): horror antológia. Három fiú éjszaka, az erdei tábortüzüknél találkozik egy csövessel, aki történeteket mesél nekik. Nem az volt itt a gond, hogy nagyon kicsi volt a költségvetés, hanem az, hogy nem voltak okosak a sztorik, csak ilyen természetfeletti dolgok meg gyilkolászás.

Novecento (Bernardo Bertolucci, 1976): a 20. század első felének olasz történelme, a fasizmus és a kommunizmus küzdelme adja a hátterét két barát történetének, akik ugyanaznap születtek: a földbirtokos Alfredo (Robert De Niro) és a fattyú paraszt, későbbi kommunista Olmo (Gérard Depardieu). Barátságukat rejtett homoszexualitás hatja át. Alfredo apjának fasiszta munkavezetőjét Donald Sutherland alakítja. Sztárparádé! A Bertolucci filmekben mindenki kicsit flúgosnak tűnik. A film több, mint 5 óra hosszú.

 

Stefania Casini feji a két népszerű színészt.

Elkövettem azt a hibát, hogy megmutattam a főnökömnek, mit szoktam írni másoknak kifelé, és ezzel elkezdett mikromenedzselni. Azt hiszi, a felesleges töltelékszavaktól lesz választékos egy szöveg, és természetes dolog ismeretleneket azonnal tegezni. Biztos vannak páran, akiknek jobban tetszik az, amit ő írna, de szerintem ugyanolyan hülyeség mások kommunikációs stílusát átvennünk, ahogy a ruhái sem állnának jól rajtunk. 

Meg javasoltam, hogy hívjon fel valakit, hogy válaszoljon az illető pár kérdésére, de engem hívott fel, hogy 8 percig azzal basztasson, hogy neki nincs ideje erre.

Dead and Buried (Gary Sherman, 1981). A seriff a kisvárosba érkező idegenek szadista meggyilkolásának ügyében nyomoz. Aztán a halottak előkerülnek mint sértetlen élők. Kiderül, hogy nyakig benne van az egész város, és a halottkém a főkolompos. A korszakhoz képest egy elfogadható minőségű horror.

Wheeler (Jack Collins, Jim Feazell, 1974): Wheeler egy ízléstelen frizurájú pszichopata, akit gyerekkorában az traumatizált, hogy megleste a kurválkodó anyját munka közben, aki ezért megverte. Egy kisvárosba keveredve összeakad egy helyi csirkefogóval, akinek az az ötlete, hogy a gazdag olajvállalkozót rabolják el váltságdíjért cserébe. A túsz megszökik!

The Candy Snatchers (Guerdon Trueblood, 1973): Két férfi és egy nő elrabolja a helyi gazdag ember nevelt lányát - akit Candynek hívnak, ha ez érdekel valakit -, váltságdíjul gyémántokat követelnek. A lányt elássák egy szellőző koporsóba, és ezt meglesi egy néma autista kisgyerek, aki nem tud senkit értesíteni erről. A nevelőapa is egy geci, valójában azt várja, hogy a lányt megöljék, mert ezzel jut jelentős örökséghez.

The Baby Doll Murders (Paul Leder, 1993): erotikus thriller zsarufilm, olcsó és béna. Az ordítozó rendőrfőnök legalább egy NÉV benne: a remek veterán színész John Saxon. Egy sorozatgyilkos nőket öl, majd egy játékbabát hagy a holttest mellett. Spoiler: a nyomozó rendőrpáros egyik tagja a sorozatgyilkos, amint ez kiderül az utolsó 3 percben. Azt hiszem, amiatt bolondult meg, mert nem lehet gyereke, de nem biztos, amúgy mindegy is.

John Saxon (1936 - 2020)

Monzetsu!! Oshioki haihiiru (aka High Heeled Punishers; Takashi Kodama, 1995): Három barátnő napközben egy olasz étteremben dolgozik, éjszaka domina jelmezt öltenek, és nemi erőszakolókon állnak bosszút. Aztán bűnözők kezdenek vadászni rájuk. Foglyul ejtik őket. Kiszabadulnak. Van egy jóképű rendőr is, aki kedves szavakkal és kiabálással meggyógyítja a traumatizált férfigyűlölő lányt. Alapvetően egy szórakoztató célú olcsó film, ami szerintem bagatellizálja a nemi erőszak problémakörét az érte kiosztott büntetések jellege miatt.

Turkey Shoot (Brian Trenchard-Smith, 1982): ozploitation (ausztrál exploitation movie); a jövőbeli 2000-ben egy elnyomó diktatúra uralkodik, ami a politikai ellenállókat és ártatlanul gyanúba keveredett embereket átnevelő táborokba zárja. Az egyik ilyen táborban a gonosz parancsnok és arisztokrata barátai embervadászatot rendeznek néhány fogvatartottal, akiknek szabadságot ígérnek, ha túlélik a vadászatot a tábor körüli erdőkben. Amolyan Knight Rider - MacGywer - Airwolf érzése lesz az embernek a futurisztikusnak gondolt, de balfék, korai 80-as akciójelenetektől. Fun fact: a female lead, Olivia Hussey nem vállalt zuhanyozójelenetet, ezért melldublőre volt. 2018-as emlékirata szerint megbánta a döntését, mert szerinte jobban nézett ki a dublőrnél.

Olivia Hussey (1951 - )

Les patriotes (Eric Rochant, 1994): Ariel, a fiatal francia zsidó Izraelbe költözik, ahol felcsap Moszad titkosügynöknek. A kiképzés évei után Párizsba küldik vissza az első komoly akciójára, ahol egy csoportot vezetve az a feladata, hogy megszerezze egy atomtudóstól egy létesítmény terveit. Ariel egy nyugodt, hűvös figura, akit valamiért utálják a kollégái és a felettesei. Felhasznál időnként egy luxusprostituáltat is, aki flörtöl vele, de Ariel túl profi hozzá, hogy reagáljon rá. A kollégái egyszer csak eltüntetik mint az egyik gyilkosságuk veszélyes tanúját, bizonytalanságban és bűntudatban hagyva Arielt, hogy él-e még a nő. Kiváló kémfilm, nincsenek benne idióta akciójelenetek, helyettük az ügynök lelki felmorzsolódását követi, reálisan izgalmas szituációkon keresztül.

 

Yvan Attal (1965 - ), Sandrine Kiberlain (1968 - )

Egyébként jó kis lakodalom volt, mert nem voltak benne azok a harcsabajuszos, mulatós zenés, népieskedő elemek, amikről azt hittem, mindenhol kötelező. Jó viszonyban társalogtam a Letörlővel is, még ha nem is mutatott közben kimondottan baráti affekciót irányomban.

A házasuló párnak nem érzem magam különösebben a barátjuknak, emiatt kicsit haszonelvűnek tűnik, hogy felkerültem a vendéglistára, úgyhogy inkább csak át szeretném utalni a nászajándékba kért pénzt nekik, és cserébe kiküldhetnék futárral a lakodalmi ebédemet. Meg ott lesz az eseményen, aki törölt a FÁCSRÓL: egy váratlan pillanatban számon kellene kérnem érte, lehetőleg amikor épp folyadék van a szájában.

Aki örök szingli, az sosem fogja visszakapni a nászajándékai értékét a megházasodott barátoktól, gyakorlatilag ő a balek az ajándékozósdiban, így az élete duplán is szenvedés.

Miért lehet egyáltalán repülőn alkoholt inni, vagy ittasan felszállni? Aki fél, annak adjanak helyette nyugtatót.

Az mitől sportemberi nagyság (és egyéb epikus médiajelzők), ha valaki segít felállni egy földön fekvőnek? Kozák Luca számára ennek nem volt semmi költsége, mert épp ráért, versenyszámon kívül volt. Ennyi erővel engem is ünnepelhetne az ország, amiért 1-2 hete felszedtem egy elesett nénit a fékező buszon. (Elég nehéz volt, mert rossz módszert választottam + dagadt volt a néni.)

Holnap azért megyek egy ismeretlen ember házibulijába, egy nehezen megközelíthető és gyalázatosan gazdag környékre, hogy visszaszerezzem a 17 éve kölcsönadott könyvemet.

Cikkünk frissítve: nem mentem el, mert túl bizonytalanná vált a könyvem felbukkanása a helyszínen, és amúgy sem hiányoztam senkinek.

Teszt!

10/10

A fb ismerősök nevét elmentettem egy táblázatba, így nyomon tudom követni, hogy ki töröl, és tudok rajta gondolkodni, hogy mi baja lehetett velem.

Ha egy menhelyen örökbe akarunk fogadni egy cicát, a legkedvesebb megoldás az, ha a legrégebben ott levő állatot kérjük, akit nem akart senki. (Állandóan megható cicás dolgokat kapok facebookon.)