Van 2-3 Zórád Ernő képregényem, amiket gyerekként kaptam, és szívesen szereznék többet is, de ez manapság alighanem lehetetlen küldetés.

Scruples (Alan J. Levi, 1980): 3 részes romantikus minisorozat, Judith Krantz regényéből. Krantz divatmagazin újságíró volt, aztán 50 éves kora táján kezdett regényeket írni, és vált gyorsan nagyon népszerűvé. Ez a sztori is a divat világához kapcsolódik, egy fiatal, gazdag özvegyből (Lindsay Wagner), egy divatfotósból (Barry Bostwick), és egy divattervezőből (Marie-France Pisier) álló baráti trió kalandjai. Mellékszerepben még egy fiatal Kim Cattrall. Nagyon szappanoperás, és nem rossz ugyan, de fele ilyen hosszúra vágva is elfért volna benne a cselekmény.

Megaforce (Hal Needham, 1982): low-budget akciófilm, rendkívül családbarát, mert a film második felét kitevő csatajelenetben senki sem sérül meg. A titkos high-tech harci alakulatot, a Megaforce-ot irányító embert (Barry Bostwick, megint) megbízzák, hogy vegye fel a harcot barátja (Henry Silva) ellen, aki egy másik hadsereget - kb. 10 tankot - irányít. Olyan, mint a Knight Rider és a G.I. Joe rajzfilm igen balfasz ötvözete. Egyéb szerepekben: Michael Beck, Edward Mulhare (Devon a Knight Riderből), Persis Khambatta.

 

Khambatta 16 évesen indiai szépségkirálynő lett, modellkedett, majd sikerült bekerülnie az amerikai filmgyártásba. A Star Trek mozifilmben (1979) nullásra nyírt frizurát kapott mint deltai idegen lény. Ő egyesült a végén V-GER-rel, a több száz éve eltűnt, és azalatt nagy fejlődésen átment Voyager szondával, ami nekem gyerekként nagyon para jelenet volt, habár az egész Star Trek filmről ez elmondható.

Persis Khambatta (1948-1998)

Breaking the Waves (Lars von Trier, 1996): a szeretetről szóló szomorú filmdráma; egy elszigetelt skót faluban a helyi lány (Emily Watson) összeházasodik egy dán olajmunkással (Stellan Skarsgård). Miután a férj egy balesetben lebénul, arra biztatja a nőt, hogy szexeljen másokkal, minekutána a vallásos falusiak kiközösítik.

Among Giants (Sam Miller, 1998): romantikus dráma; egy skót ipari alpinista brigádot feketén megbíznak vele, hogy 3 hónap alatt fessenek le egy csomó távvezetéktartó oszlopot, és jó lesz sietni, mert akkor fogják visszakapcsolni az áramot. Találkoznak egy ausztrál világjáró nővel, akinek hobbija a sziklamászás, így a munkában csatlakozik hozzájuk. Szerelem, féltékenység, fanszőr, füves tájvidék. Néha az angol felirat ellenére sem volt világos, hogy miről zajlik a társalgás:

Személyre szabott reklám rovat. A társas távolságtartást példaértékűen jól csinálom, idén a közvetlen családtagokon és egyszer a fodrászon kívül még senkivel sem találkoztam, inkább a mozgáshiány és a helytelen étrend fenyeget.

A pókokkal kapcsolatos híreknél el kellene hagyni végre az összes olyan tartalmi elemet, ami arra utal, hogy a pókok félelmetesek. A tudományos ismeretterjesztés egyik szép célkitűzése lehetne, hogy visszaszorítsák a széleskörű arachnofóbiát, és szimpátiát keltsenek ezek a nagyon hasznos és ügyes állatok iránt.

Ami a 20. században az állampárti verőember volt, az a 21. században az állampárti propagandista, valamely közmédia vagy KESMA hírmédiumnál. Nem a fizikai fájdalom okozása, hanem a megvezethető tömegek indulatának a célpontra irányítása a munkamódszer. Ha pedig ezek után valami fogatlan nyugdíjas kommentelő halálos fenyegetéseket küldözget az illetőnek, ott mosolyogva széttárhatja a karját a propagandista, hogy ő csupán tudósított.

Nem találtam sok megbízhatónak látszó információt a köpölyözésről. A hatásosságban a hagyományra hivatkoznak, ami érvénytelen, akárcsak az anekdotikus érvelés*, amikor valaki azt állítja, hogy emiatt lett jobban. A legjobb az American Cancer Society kijelentése, miszerint a rendelkezésre álló bizonyítékok nem támasztják alá, hogy bármi egészségi haszna lenne. Kockázata viszont van, a képek alapján rondán tudja roncsolni a bőrt és a közeli szöveteket.

*Ha a válla volt beteg, miért köpölyözték a fenekét is?

Ezen a héten 29 szót kommunikált velem a kollégám, az ügyvezető pedig további 11-et (amikor kérte a kitöltött jelenléti ívet, úgyhogy az utóbbi egy soron kívüli szóözön volt).

Örülök annak, hogy az agyi jutalmazórendszerem érzéketlen a némely kommentjeimre kapott lájkmennyiségre, mert szomorú dolognak tartom a lájkfüggőséget, de az szórakoztat, ha megnézem, kifélék adták, és van köztük jó nő is. A magam részéről nagyon ritkán lájkolok bármit is, mert túl igénytelen reakcióformának tartom + inkább nem könnyítem meg a profilozó robotok dolgát.

 Jobb fej vagy jófejebb?