Elkezdtem olvasni Dan Simmonstól a Dermesztő nyár című könyvet, ami egy 30 oldalas előszóval indul. Ebben a szerző azt részletezi, hogy pár évtized alatt mennyire összement (pontosabban teljesen megszűnt) az a terület, amit a gyerekek szülői felügyelet nélkül, egyedül vagy a barátaikkal bejárhatnak, a szülői túlóvás miatt. A szülők tévesen azt észlelik, hogy a gyerekek számára veszélyesebb lett a világ az ő gyerekkorukhoz képest, aminek inkább az ellenkezője az igaz, de ennek eredményeképpen a gyerekek otthon vagy szülői felügyelet alatt a játszótéren bebörtönözve vannak a kamaszkorukig. Ezek a vélt veszélyek főleg a rossz szándékú idegenek és az autók.

Ez a nyomasztó túlóvás az én gyerekkoromat is erősen jellemezte. Akkori otthonom, a ferencvárosi lakótelep egy ideális környék lenne ahhoz, hogy gyerekként csavarogni és játszani lehessen benne, a sok zöldterület és a lassú, aránylag kicsi autóforgalom miatt. Ehhez képest összesen egy olyan emlékem van, amikor az egyik barátommal mászkáltam egész nap, nagyjából 11-12 évesen. A másik környezetem, ahol évente két hetet töltöttem, a Balaton felvidékén levő nyaralónk volt. Itt akár egy kilométerre is el tudtam távolodni a háztól a biciklivel, egyedül, és emiatt jól éreztem magam. Persze arra nem mehettem, ahol voltak autók is (déli irányba, a Balaton felé). Ha láttam tőlem 50 méterre egy autót közeledni, inkább megálltam, és megvártam, amíg elmegy, nehogy meghaljak. Az erdőbe se mehettem beljebb, nehogy eltévedjek és meghaljak. Különösen ügyelnem kellett arra, hogy ne térjek le a földútról, mert elnyelhet a bokáig érő mocsár, és meghalok.

Szoktak lenni azok a "bezzeg mi még..." kezdetű búmer facebook megosztások, amikben a posztoló a saját gyerekkorának élménydús szabadságát dicsőíti a mostaniakéhoz képest. Rendben, de arról nem a gyerekek tehetnek, hogy otthoni háziállatként vannak tartva, és a bezártság kibírásához szórakoztatóelektronikai eszközökkel szedálják le őket a szüleik, amiknek végül óhatatlanul a függőségébe kerülnek.