Best Friends (Noel Nosseck, 1975): Road movie. Vietnám után leszerelve egy lakókocsiban országot jár a két cimbora és házasságra készülő barátnőik. Az egyik fiú érett, le akar telepedni és dolgozni, a másik pszichopátiás személyiségjegyeket mutat (vagy megbolondult Vietnámban), és nem akar megházasodni a barátnőjével, továbbá baráti féltékenységből egyre erőszakosabb eszközökkel igyekszik meggátolni a másik fiú és lány házasságát. Közepes, akár jó is lehetett volna, ha van a végén valami megoldás.

The Predator (Shane Black, 2018): Úristen, megnéztem egy mainstream filmet! Shane Black főként forgatókönyvíró szokott lenni, de tudni kell róla, hogy ő volt a szemüveges nerd katona az 1987-es Predatorban. Az eddigi négy Predator film közül ez a legújabb, de időrendileg az előző előtt játszódik, a második rész folytatásaként. Az első másodpercekben már előítéletes voltam, amikor az űrben hangok voltak, aztán rögtön egy szörnyű plot hole következett: a film végére megtudjuk, hogy a szökevény predátor az embereknek hozott el egy fegyvert, hogy meg tudják védeni magukat, de a legelején mindenkit megöl, akivel találkozik. Az idegen vadászkutyaszerű szörnyek a gazdájuk ellen fordulnak, mert szimpatikusabb nekik az egyik főszereplő. Az autista kisfiúról néhány rendkívül szájbarágós jelenetben bemutatják, hogy autista, aztán jön a klisé, mely szerint mindenkinél okosabb, és minden technikai-kriptográfiai-logikai biszbaszra rájön. Attól eltekintve, hogy zavarják az erős hangok (kivéve a lövések, robbanások és halálordítások), nincs autisztikus diszfunkciója: felismeri a hazugságot és manipulációt, jól érzi magát egy nyüzsgő R&D központban, szüleivel harmonikus a kapcsolata. Azt is kimondják, hogy az autizmus az emberi evolúció következő szintje. Akkor szerintem rossz irányba haladunk. A biológus főszereplő nő (Olivia Munn) szerint a belső csontváz az exoszkeleton. Kb. az egész film sötétben játszódik gyors vágásokkal, emiatt sokszor nem tudtam, hogy éppen ki beszél, sőt, már azt se tudtam követni egy idő után, hogy épp kit ölnek meg. Látszik, hogy egy állandóan megváltoztatott, összecsapott film, ami a kamaszok filmnézési igényeire van belőve: hihetetlen akciók (ez úgy hangzik, mint valami leárazás), idealizált kommandós főhős, szexi tudós főhősnő, mácsó poénkodás, súlytalan emberhalálok, a fentieken kívül további kisebb ostobaságok.

Coto de caza (Jorge Grau, 1983): Rape & revenge film: az ügyvédnő (Assumpta Serna) erőszakos bűnözőket ment fel a bíróságon, aztán a banda megtámadja a családját, aztán elintézi őket.

La belle captive (Alain Robbe-Grillet, 1983): Avantgárd film, sok René Magritte festménnyel. Egy titkosügynök egy szórakozóhelyen megismerkedik egy nővel, akio nem hajlandó megmondani a nevét, és akit később éjszaka az úttesten fekve, sérülten megtalál. Beviszi egy kastélyba, hogy segítséget kérjen, és ott valami előkelő kanmuri zajlik, és mindenki azt hiszi, hogy ez része a szórakoztatásnak. Kapnak egy szobát éjszakára. Dugnak. Reggelre a nő eltűnik, és a férfinek vámpírilag ki van szívva a nyaka. Sok jelenetnél nem lehet tudni, hogy álom-e vagy valóság, és ezt mindig is utáltam.

La Setta (Michele Soavi, 1991): Olasz okkult horror. Az óvónő házának az alagsorában van egy szörnyűséges kút, meg elkezdik sátánista szektások követni. Természetesen gyerekkora óta figyelemmel kísérik, mert ő a Kiválasztott, aki majd megszüli a sátán gyerekét stb-stb.

The Six Thousand Dollar Nigger (Rene Martinez Jr., 1978): Nagyon olcsó blaxploitation krimikomédia. A cím utalás a The Six Million Dollar Man c. tévésorozatra (1974-1978), amiben a költséges kísérletek eredményképpen szuperképességekkel ruháztak fel egy embert, aki a bűn nyomába ered ezeket használva. Itt kis pénz - kis foci alapon csak 6 ezer dollár volt a fejlesztési költség. Két bűnöző összeáll egy törpe tudóssal, hogy a nagy erőt és sebezhetetlenséget biztosító csodálatos szérumot valakinek beadva segítsen ellopni egy széfet az ékszerüzletből. Azért kell rá külsős jelentkező, mert egy hét múlva a szer megöli az illetőt, és még nem sikerült kifejleszteni az ellenszérumot. Az utcáról behoznak egy random hajléktalan négert, és ő lesz a naiv segítő.

Tacones lejanos (Pedro Almodóvar, 1991): Almodóvarért sokan odavannak, a spanyolok nagyon büszkék rá, de én inkább szenvedek a filmjein, ahogy van egy furcsa, tabukkal terhelt, diszfunkcionális család, meg egy-két transzvesztita, és nem történik semmi, csak mindenki fecseg és fecseg és fecseg. A színeknek (ruhák, szobafalak stb.) mindig nagy jelentőségük van, csak éppen fogalmam sincs róla, hogy a rendező mit akar mondani ezzel a szimbolikával, mit jelentenek neki a különféle színek. Itt van egy idősödő énekesnő, aki sok év után hazatér a felnőtt lányához (Victoria Abril), és kiderül, hogy ugyanaz a pasijuk. Aztán a pasit megölik. Vajon ki tette? Van még egy rendőrnyomozó, aki szabadidejében transzvesztita.