A rádiós műsorvezetőnek jó lett volna egyszer élőben betelefonálnom, hogy miért érezte fontosnak, hogy különféle gúnynevekkel csúfoljon, ha sosem ártottam neki, meg egyáltalán hogy tudott ennyire unalmas, jellegtelen, másokat utánzó gyerek lenni, és sikerült-e az utóbbi évtizedekben akár egyetlen saját gondolattal előállnia.

A csúfolódáshoz szükséges - nem annyira magas szintű - kreativitást egy népszerű színész fiának tulajdonítom, aki egy igazán alattomos kis geci volt. Nyolcadik osztály utolsó napján az osztályfőnök elvitt minket a mekibe, és odafelé tartva a színészpalánta hátulról nekem rohanva bele akart lökni egy hatalmas tócsába azzal a céllal, hogy belehasaljak (nem sikerült neki, bár kevésen múlott), és ez nekem elég megdöbbentő volt, mert az indokolatlan mocskolódását már megszoktam, de nem gondoltam, hogy ilyenfajta támadásig süllyed tovább. A rá jellemező sunyi gyávaság megnyilvánulása lehetett, hogy úgy érezte, már bármit megtehet következmény nélkül, az utolsó napon nem kaphat intőt, és engem se lát többé. Kb. fél évvel később mégis látott még utoljára, amikor az iskola udvarán focizgatott, én meg arrafelé jártam az utcán (apám az iskola mellett lakott, és kötelező volt látogatnom). Barátságosnak látszó meglepődéssel integetett és kiabált nekem (bizarr, mutálós hangelcsuklással), és oda is szaladt a kerítéshez, hogy beszélhessen velem. Mosolyogva visszaintegettem, és továbbmentem (komolyan azt hiszed, hogy leállok csevegni veled, te féreg?).

A műsorvezető egy utánfutóként kapcsolódott mindig valakihez, az iskola vége felé ehhez a gyerekhez, a felém irányuló rosszindulata is ilyen átvehetett dolog lehetett, hogy megfeleljen vele. Egyszer, amikor épp ketten mentünk reggel az iskola felé, és nem tudott másnak a jelenlététől fölényt szerezni, megkérdeztem tőle, hogy miért mond nekem ilyeneket. Nagyon elbizonytalanodott, majd kibökte, hogy én undorító dolgokat mondok róla a háta mögött, és további unszolásomra mondott is egy példát, ami egy érdekes rím volt a nevére. Ez nem volt igaz (másokról sem mondtam volna hasonlókat, nemhogy egy ilyen jelentéktelen csicskáról), és kérdeztem, hogy kitől hallotta. Nem mondta meg. Éreztem a kényelmetlenségén, hogy tudja, hogy nincs igaza. Nem nagy rejtély egyébként, mivel a színészgyerek volt a haverja, és ő nagy tehetséggel tudott szemkontaktus mellett is folyékonyan hazudni.

A műsorvezetőnek azóta megszűnt a Simicska-féle rádiója, most nem tudom, hol van. Láttam róla képet, hogy vezetett kisrepülőt, remélem, azóta lezuhant vele.