Volt egy kollégám, Zsuzsika, aki ahányszor eszembe jut, mindig csodálatot kelt bennem, amiért így össze tudott jönni valakiben az ostobaság, rosszindulat és rondaság. Bármennyire is erőlködtem, hogy jóban legyünk, nem sikerült csökkentenem a felém irányuló megmagyarázhatatlan gyűlöletét, ami a bemutatkozáskori szembeötlő rosszkedvével indult. Azzal is próbáltam magamban felmenteni, hogy azért nem lehet soha mosolyogni látni, mert ronda fogsora van (akkor miért nem megy el fogszabályzásra?), de valószínűbb inkább, hogy azért, mert hülye. Egyik kollégánk mindig Zsuzsikának szólította, ami látszólag sosem zavarta, ezért én is így szóltam hozzá egyszer, mire dühösen mondta, hogy ne nevezzem így. Néha sértő dolgokat mondott nekem, pl. kifejezte csodálkozását, hogy vannak barátaim, meg volt valami testszégyenítő kijelentése is, amiket vagy viccesnek szánt, vagy nem, és ezekre inkább nem reagáltam sehogy. Aztán az említett - nem valami okos - közös kolléga mindkettőnk jelenlétében megkérdezte számonkérő módon, hogy mi bajom a Zsuzsikával, aki nyilván panaszkodott neki, hogy én milyen köcsög vagyok vele - wtf? -, pedig mindig rengeteg energiát fordítottam rá, hogy barátságosan és udvariasan viselkedjek azzal az antropomorf kocával. Nem tudtam hirtelenjében jobban kibújni a helyzetből, mint mondani egy meglehetősen abszurd poént, amit tényleg lehetetlen lett volna komolyan venni, de neki sikerült, és annyira felszívta magát, hogy azon sajnálkozott, hogy nem volt mérgezett az esküvői sütije, amiből előző nap ettem. Annyira csicska voltam, hogy még ezután is békülékeny módon viselkedtem vele, amit sértődötten elutasított.

Ha megint találkoznék egy ilyennel, nem fogok erőlködni vele, hogy kedveljen, hanem pánikbeteggé alázom.