Prey of the Chameleon (Fleming B. Fuller, 1992): az elmegyógyintézetből megszökött, manipulatív, gyilkos nő (Daphne Zuniga) a sivatagi kisvárosban csinálja a gaztetteket, miközben elcsábít egy lúzer pasit (James Wilder), akinek a rendőrnő exmenyasszonya (Alexandra Paul) dolgozik az ügy felgöngyölítésén. Középszerű videotékás B-film. A filmplakát egy gyalázatos átverés (szerintem Zuniga látható rajta), mert semmi hasonló jelenetre nem lehet számítani a filmben.

Mad Moon (Martin Donovan, 1992): farkasemberes romantikus western, borzasztó lassú és unalmas.

Prisonnières (Charlotte Silvera, 1988): depresszív női börtönös film, nem exploitation, hanem komoly dráma. Az öregedő Annie Girardot-nak valamiért ugyanaz a vállalhatatlanul rossz frizurája volt még itt is, amit a 70-es évek óra viselt.

La morte vivante (Jean Rollin, 1982): ahogy említettem korábban, Rollin kb. teljes életműve a leszbikus vámpírnőkről szól, akik ódon kastélyokban sétálgatnak hálóingben vagy anélkül, néha megölnek valakit, és férfiak csak a legjelentéktelenebb szerepekben bukkannak fel. Itt sincs máshogy. Egy vegyi hulladéktól feltámad a nemrég elhunyt nő, vámpír lesz belőle természetesen, és gyerekkori barátnője segít neki kaját szerezni.

Bad Channels (Ted Nicolau, 1992): Horrorkomédia, habár sem ijesztő, sem vicces, csak egy olcsó baromság. Egy földönkívüli lény elfoglal egy kisvárosi rádióadó stúdiót, hogy ott nőket ejtsen foglyul. Időnként rockzenei klip jelenetek, amik nagyon trendik lehettek akkoriban.

Macunaíma (Joaquim Pedro de Andrade, 1969): abszurd brazil vígjáték, állítólag elég jó, csak nem értettem semmit a szövegből, kivéve a papagájt, ami portugálul papagaio. Macunaíma csodálatosan megszületik egy őserdei öregasszonytól, akit egy férfi színész alakít. Eleinte néger, majd varázslatosan fehérré válik. A mama halálával véget ér az elvadult, tapírvadász életmód, és testvéreivel a nagyvárosba költözik, ahol összeházasodik egy terroristanővel, aki aztán felrobbantja magát és közös, felnőtt színész által alakított, néger csecsemőjüket, mély gyászba taszítva Macunaímát. Stb.

V (Kenneth Johnson, 1983): 2 részes televíziós sci-fi minisorozat. 50 hatalmas repülőcsészealj érkezik a Földre, jó szándékúnak tűnő, embernek látszó idegenekkel. Néhány gyanakvó ember rájön, hogy csalafintaság van, az idegenek igazából rossz szándékú gumimaszkos hüllők, és ellenállást szerveznek, miközben az emberiség túlnyomó része látszólag hülye, mint a segg. A fő mondanivaló egy didaktikus fasizmusveszély allegória, de közben nagyon sztereotíp módon bánnak a fekete és mexikói szereplőkkel. Engem a gyenge vizuális effektek vagy a rossz színészi játék nem szokott zavarni, de a butaságok igen, pl. hogy az idegenek a saját űrhajójukon miért beszélgetnek egymással angolul, és hogy miért pont abban a pillanatban fecsegik ki a Titkos Tervet, amikor a riporter arra jár a szellőzőrendszerből leskelődve, egyáltalán hogy lehet olyan béna egy csillagközi utazásra képes faj, hogy észrevétlenül ki-be tudnak járkálni a emberek az űrhajójukba, a hüllők miért a hideget szeretik, és némely esetben miért gerjednek szexuálisan az emberekre.

A főhősök fejjel lefelé mennek az idegenektől lopott leszállósiklóval, de a frizura tart.

Van folytatása, és 30 évvel későbbi remake sorozat is. Még el kell döntenem, hogy érdekelnek-e.