Ido zero daisakusen (aka Latitude Zero, Ishirô Honda, 1969): Gagyi tengeralattjárós sci-fi. Három tengeri kutatót (igazából csak kettőt, a harmadik egy irritáló fotóriporter) a Csendes-óceánban megment egy tengeralattjáró, és a titkos vízalatti bázisra viszi őket, ahol paradicsomi állapotok közt éldegél az anarchista közösség, mesterséges Nappal és virágföldnek használt gyémántokkal. Van egy gonosz lángelme, aki harcban áll az előbbiekkel, és a világot akarja uralni. Tudós és lánya elrablása, mutáns szörnyek, torpedók, kapcsolótáblák prüntyögő-villogó fényekkel, gonosz kacajok, bóvli látványeffektek. Egyébként én bírom ezeket a 60-as évekbeli retrofuturista szobabelsőket, nem tudom, van-e jobb neve ennek a lakberendezési stílusnak:

Las Vegas Bloodbath (David Schwartz, 1989): Sam rajtakapja bundesligafrizurás feleségét, hogy szexel egy bundesligafrizurás férfivel, és lelövi őket. Ezután a feleség levágott fejét magával hordva random embereket öl, mindig kommentálva azzal, hogy az illető milyen aspektusból emlékeztette a nejére. A film közepén van egy 20 perces jelenet, amiben pénzbüntetést érdemlő 80-as évekbeli hajsörényű, kissé butaribanc jellegű nők házibuliznak: fecsegnek, ruhát próbálnak, kártyáznak, fánkot esznek, őszinteségi társasjátékot játszanak, bikiniben olajbirkóznak, kibeszélik a terhes tagot, hogy milyen dagadt, mindezt igen hiteltelen színészi beleéléssel, és amikor a nézőnek már biztosan rohadtul elege van belőlük, akkor megérkezik Sam, és sorban megöli őket. Az egyiknek egyszerűen letépi a karját. Végül bejön a házba egy bajuszos, atlétatrikós férfi egy revolverrel (Ki ez? Miért? Nem, ő nem Paul Kersey.), és... nem lövi le Samet, mert az olyan rafinált, hogy hullának álcázta magát a fürdőkádban. Vége.

Vendetta (George Saunders, 1996): A Troma nevű filmkészítő csapat munkája, akik nagyon olcsó, béna filmeket csináltak, és a fekete humorral jobban átitatott darabok (pl. Fathers Day) még jók is valamennyire. Ez nem jó. Egy rendőrdetektív házaspárnak egy évvel ezelőtt megölték a lányukat, a feleség a férjet hibáztatja érte, elváltak. A férj az épelméjűség határán áll (vagy már inkább a túloldalon van), de azért fegyveres rendőr továbbra is. Aztán a főnökük megbízza őket, hogy együtt nyomozzanak egy női elkövető után, aki nemi erőszakolókat kasztrál és gyilkol. Vajon ki a gyilkos, a feleség, vagy a barátnő, vagy a barátnő húga? Őszintén szólva nem jöttem rá a végén se.

Gutterballs (Ryan Nicholson, 2008): Főhajtás a 80-as évek slasher horrorjai felé, a történet is akkor játszódik állítólag, habár ennek nincs jelentősége. Egy éjszaka is nyitva tartó tekeklubban a primitív baráti társaság megerőszakol egy nőt, aztán egy maszkos ember sorban megöli a vendégeket, fantáziadús módokon. Az egyik hülyének egy kuglit nyomnak a seggébe. Mindenki folyamatosan szitkozódik, a "fuck" szó több mint 500-szor hangzik el, hektoliterben mérhető művér, kötelezően meglepő befejezés.