Amikor átment egy autó a körülötte ugráló Vauka fején, az egyrészt tragikus volt gazdájának, anyám férjének, másrészt örültem, hogy hétvégenként, amikor hazajön, nem kell már hallgatnom a mindenhova magával vitt állat hisztérikusan visító ugatását, meg az agresszív morgását, ha megszólaltam, amikor aludt, miközben tévéztem a családdal. Perverz vonzódást érzek a ugatástól mentes környezet iránt.
De ma új kisméretű ölebbel érkezett. Visító ugatás pár percenként. Nyilvánvalóan sokszor fog szarni és pisálni a nappali szőnyegére és más, nem erre való helyekre, amíg kicsi. Ezeket a gazdája ugyan feltakarítja várhatóan, de a nyoma attól még baktériumtenyészet marad. Anyám a szokásos túljátszott álörömmel fogadja a kutyát, mint minden mást is, ami idegesíti, de mer szólni róla, és ezzel csak megerősíti a férjében azt, hogy nem gond ide kutyákat hozni.