Középiskola elsőben, tornaórán kidobós játék keretében egyszer eltaláltam egy pöttyös gumilabdával röplabdával a babaúsztatóst a hátán, vállán, ilyesmi, semmi érzékeny szerv. Utána nem győzte mindenkinek panaszolni, hogy milyen szemét vagyok és mennyire fáj neki a súlyos sérülés (ha tényleg ilyen nevetséges lenne a fájdalomküszöbe, nem szülne most ennyit). Tulajdonképpen hálás is lehetett, mert végre lett egy konkrét ürügye gyűlölni engem, addig csak hallótávolságon belüliségemet figyelmen kívül hagyva - biztos így viccesebb -  beszélt rólam megalázó bunkóságokat. Méltatlankodását hallva bocsánatot kértem tőle, mert egy konfliktuskerülő tutyimutyi gyerek voltam.
Tulajdonképpen pont ez volt a szórakozása: kiismerte, hogy ki az, aki nem fog visszaszólni neki, ha hallótávon belül alázza és kiröhögi a barátnőjének, és aztán gyártotta a gonoszságot. Lehet, hogy dolgozott bennem némi bosszúvágy a labda eldobása pillanatában.