Nagyon érdekes témának tartom, hogy a kivételesen szép emberek hogyan élik meg a világot. Jellemzően mindenki az ismerősük akar lenni (facebook ismerősök száma jó mutatója ennek), és elárasztják őket rajongással és valami szeretetnek látszó dologgal: az ellenkező neműek főleg párzási motivációval, az azonos neműek szerepmodell követési céllal (meg esetleg azzal, hogyha csapódnak a szép emberhez, nekik is juthat valami a szép ember ellenkező nemű rajongói közül). A holdudvarhatás néven ismert kognitív torzítás erőteljesen érvényesül, ami jelen esetben azt jelenti, hogy aki szép, ahhoz mindenféle további előnyös tulajdonságokat is rendelünk, azok valós meglététől függetlenül. Ezzel ellentétes hatású az a sztereotípia, mely szerint a szép ember beképzelt és egoista. Ez a pszichoanalitikus szemléletűek szerint valótlanság, mert az válik nárcisztikussá, aki nem kapott kellő figyelmet kiskorában. Kísérletezni kellene azzal, hogy hogyan reagálnak, ha nem kapják meg a szokásos rajongást, vagy ha ráadásul olyan furcsa közösségbe kerülnek, ahol egyedül ők a lúzerek, és függő változóként mérni, hogy ezek a reakciók miben térnek el a szokásos reakcióiktól, illetve a normális és csúnya emberek hasonló helyzetben mérhető reakcióitól.